Vasi Ferenc Zoltán: Sirató

 
Felszántom a folyóvizet ekével
belévetem sóhajaim reménnyel
ráeresztem ménesemet keményen
tapodjon meg, ha elfekszem medrében.
 
Kiszáradt a folyó medre, azt szánom,
nincs vetőmag, akkor minek csinálom.
Ménesemet elhajtották messzire,
magam vagyok a medrében éltiben.
 
De ha egyszer majd meghalok, eső lesz,
olyan dagály, ahogyan még egyszer sem.
Kidobja a holttestemet a partra,
visszajön a ménes akkor, s tapodja.
 
Csúnya leszek, csúnya leszek, annyira,
még az anyám is azt mondja másoknak:
Volt egy fiam, nem emlékszem, olyan rég,
vigasztalan voltam már az elején.
 
Aztán lépett életbe egy nagy kanyar,
még a Göncöl is kifordult sarkából.
Istent hittem, de ezt várni nem vártam,
a születés csodaszám, de megbántam.
 
 Rám homálylott hatalmas nagy süketség,
szólottam rá, de ez  nekem döglemény.
Istent hiszem, hogy ne hinném, születtem,
de ezt a nagy világszégyent nem kértem.
 
Puszta lett a világ nekem, kietlen,
túlvilági folyóparton siettem.
Ne legyen már olyan nagy baj, mégis lett,
mit tegyek,  még  imádkozni sem merek.
 
Nem tudnék én az Istentől mit kívánni,
tenni tenné, de ugyan hát minek is.
Hagyja fiam a világ négy sarkára,
csipdessen az ostor vége húsába.
 
Ha fájna, hát akkorákat ordítson,
hét ég magas, az is összezuhanjon.
Lépjen saját fülére a talpával,
azt se esdem Istenemtől: Hallgasson!
 
Szél szele, űr szele, durr bele, hess! –
rebbenjék a lelke magas jegenyére,
magos jegenyéről varjúságsötétbe,
szakadjon a csírája földnek magányába,
 
toluljon a folyóvíz teste tengelyével,
könnyeim szikrázó kristálytengerében
leljen hont magának korallszigeteken
árva szívem holdja végre vigaszra lel.