Farkas Arnold Levente: A járgány előtt egy bolond fiú

Farkas Arnold Levente

A JÁRGÁNY ELŐTT EGY BOLOND FIÚ

De hogyan juthatott ez az eszébe? A gyerekek szerencsére nem voltak otthon, ezt álmában is tudta, napközben az iskolában a helyük. Reggel nyilván ő vitte el őket. Hogyan tehette ki a gyerekeket ilyen veszélynek? Látta őket, a fiú a szoba közepén ült a piros szőnyegen, kezében mintha furulya lett volna, ujjai le-föl jártak a semmit markolászván, a lány pedig a sírással küszködött. Xilofonművész lesz, azt dadogta. Hogyan fantáziálhatott a gyerekei félelméről?
Nem foglalkozott többé a fiatal házaspárral, lerohant a lépcsőn, mintha valóban magára hagyta volna a gyerekeit. Az ajtó tárva-nyitva volt. Odabent csönd. Megtorpant, nem mert bemenni. Mi van, ha a szörny csak arra vár, hogy belépjen, előugrik valahonnan és leüti? Nyugodj meg, anya, ez csak egy szörny. A kislánya hangját egy másik álomból hallotta, homályosan és nehezen jutottak el hozzá a szavak.
Lestyák felszökött, le se törölte ruhájáról a mocskot, eleibe futott lázas lihegéssel.
– Itt vagy? Nincsen bajod? Igazán itt vagy! Mi történt?
Cinna vidáman mosolygott. Mielőtt felelne, lányos pajkossággal hősiesre fújta fel arcocskáját.
– Hát az történt, jelentem alásan, hogy elkergettem a tatár sereget, takarodnak immár lóhalálában.
Rátapasztja a sebhelyes kezét a szájára. Odanyomja a falhoz és éreznie kell magán a testét.
Rettegve lépett újra a lakásba, készen arra, hogy bármelyik pillanatban a folyosóra rohanjon megint. Az előtér üres volt. Nem mozdult semmi. A fürdőszoba ajtaja résnyire nyitva, és nem emlékezett rá, hogy ő hagyta-e úgy. A szörny valószínűleg mindenhez hozzányúlt, minden magán viseli az érintését. Bekémlelt a fürdőszobába, nem látott senkit.
– Jól aludtál?
– Jól.
– Holnap indulsz Jeruzsálembe.
Kezdhette volna így is.
– Mit lássak rajta? – förmedt rá mogorván. – Az egyik lósóska olyan, mint a másik. Nem káptalan az én fejem, hogy kiismerje magát a füvek között.
S megint figyelmesen méricskélt ott fenn a szemeivel.
Egyszerre fölemelkedett a szekéren, s átkiáltott a Kristonék kocsisához. Ami azt jelentette: beszélj, kérlek, beszélj! Lestyák Mihálynak nyitva maradt a szája.
Azzal újra lefeküdt jó lélekkel, mint aki minden dolgot rendbe hozott. Az urak szintén föltápászkodtak a térdig érő vízből a kocsikra, de mire a főbíró visszament az övéihez, Cinna már nem volt ott.
Eltűnt a beállott zavarban észrevétlenül, csak a nagy szétbontott varkocsa sötétlett alul a kocsikasban.
Mihály sóhajtva markolta föl a gyönyörű hajkévét, aztán apró részekben kezdte leszórogatni a mocsárba. A fekete szálak szép csöndben hulltak alá, a szellő egy kicsit rézsunt vitte őket, mintha röpdösnének, a zöldes víz szelíden ringatta, s körülfonta velök a vízi liliomokat, a sásokat, a pollangós pártájú vadborsó-virágokat…
Reggelre kelve ez maradt: a másolás és a tamásolás.

Második fejezet. Ebben is történni fog valami. Meglehetősen logikus gyerekkorom volt.
Következtek a piros zászlós, íjas, tegzes szpáhik, tisztjeik páncélban: az oldalukon széles, görbe kard. Azután a csúcsos süvegű tatárok. Csupa zsíros pofa, bórsavas oldattal átdörzsölt fanyereg.
– Ezer… kétezer… ötezer… tízezer… tizenötezerhuszonhat… – számlálta Gergely.
– Sose számlálja ezeket – legyintett Tulipán –, vannak ezek tán húszezren is!
– No, csúnya, csontos pofájú nép.
– A török is utálja őket. Lófejet esznek.
– Lófejet?
– Hát ha mindnek nem is jut, de egyet biztosan raknak az asztal közepére.
– Főtten vagy sülten?
A Homérosz ihletében fogant első boldog műben felragyogó visszfény – az ő Édenkertjének egy késő sugára – egyre inkább úgy tűnik elénk, mint egy elsüllyedt, derűs, emberséges aranykoré. A gyújtózsineg abban az árokban húzódott tovább.
Késő este elszundítottak. Csupán a Közepes figyelte fáradt szemével az utat. A gyors és erős masina percenként kitépte magát hatalmából, sebessége nőttön-nőtt. Hirtelen lassított.
– Mi az? – kérdezték, fölriadva félálmukból.
Lapos kövekkel fedték be, hogy át ne vizesedjék, ha eső találna esni.
– Hiszen ha főtt vagy sült volna, még hagyján, de nyersen, az a pogányság! Aztán ezek a kutyák a ma született gyereknek se kegyelmeznek. Mert lássa, ezek az ember epéjét kiveszik.
– Ne beszéljen ilyen irtózatosságokat!
– De ha így van. Mert lássa, azt tartják, ha emberepével dörzsölik meg a lovuk ínyét, a ló akármilyen fáradt is, új erőre kap.
A lámpa fényében kormánykereket jelképező sárga karika jelent meg: távolsági autóbuszjáratok állomása. Az oszlop tövében egy kopott bőröndön szakállas öregúr ült.
Integetett feléjük: egész lényéből áradt a becsületesség.
Gergely eliszonyodva vonta vissza fejét a lombok közül.
– No – mondja vígan a szolga –, most látom, hogy mi készül itt.
– Hát micsoda, János?
– Valaki itt az égbe röpül.
– És mit gondolsz, kicsoda?
– Talán a török császár. Holnap jön erre a kakaskával.
– Ma – felelte a pap a pirkadó eget fürkészve.
– Fölvegyük? – kérdezte a Közepes bizonytalanul.
– Mhm… – bólintott a majomember. – Idősebb bácsika, ugye?
– Mit árthat nekünk – hagyta helyben a Sovány is.
– Nem nézem őket – mondotta –, hiszen ezek vadállatok, nem emberek.
Fékeztek.
Az aggastyán odalépett az autóhoz.
Tulipán azonban csak nézte őket tovább is. A Toldi estéje ennek a búcsúnak is emléke, ezért van átitatva mélabús hangfoszlányokkal. Mikor a kelő nap első sugára megvilágította az országutat, nyoma se látszott a gödörnek. A pap megtörülte a homlokát. És elfeledte a napot, összekaszabolt lábát, talpán a szúrás helyét, elfeledett mindent. A következő keszeget már a szákkal vette ki, mintha nagy hal lett volna, bal kezében tartva a nyelet.
– Köszöntöm régi ismerőseimet! – szólalt meg, s lerántotta álszakállát.
– Mephisto Kovalsky! – kiáltottak fel, s az ijedtségtől égnek állt a hajuk.
Gergely alánézett. Egy csukafejű, hosszú bajuszú, méltóságos törököt látott, amint a kurta paripán begyesen ülve haladt a katonák között.
A felkiáltójel mégiscsak egy fasz, ami a pinát akarja elérni, ám ez soha nem sikerülhet. Aztán a defterdár következett, egy kövér arab, a törökök pénzügyminisztere. Utána pedig a kázi aszker magas, fehér süvegben.
Nem jelölte a sírt drága érc vagy márvány, Bence volt az emlék, lába felől állván: egy ásót ütött le, arra támaszkodék, s elborítá a sírt új havával az ég.
– Jó lesz majd ezt a zsíros levet kanalazni valami koncentrációs tábor alján, ha még megérjük a következő háború végét, mert erősen kérdéses a február – mondta az ebédnél, de szerencsére senki nem méltatta válaszra.
És szóltak már a török zenekarok. Trombiták harsogása és csincsák csattogása között tűntek elő és haladtak tova a tarkabarka hadtestek: az udvari vadászok pirosra festve, karjukon sólymokkal.
A vadászok után a császári ménes következett. Táncoló, tüzes paripák, némelyiken rajta a nyereg is.
Mindeközben a hétfő szelíden meglapult abban a gödörben, mozdulatlanul, mint a csönd, amit falhoz lapít a félelem. A pap ezzel befordult az erdőbe. Jó füves helyet kerestek a diákkal.
Leterítették köpönyegüket, legott el is aludtak mind a ketten.
Délfelé sebes vágtatással tért vissza a szolga a hegytetőről.
– Jönnek! – kiáltotta. – Rémítő nagy had özönlik! Mint a tenger!
Aztán, mikor odaért, folytatta.
– De mind szekéren ül az ebadta, mintha beteg volna.
A pap a diákhoz fordult.
– No, akkor elmehetünk ebédre ahhoz a te másik apádhoz.
– Cecey uramhoz?
– Oda.
A hétfő pedig többet nem mozdult, jóllehet a kalendáriom szerint már a kedd keselyűi nyújtották karmukat.

Harmadik fejezet. Tartsd száraz, hűvös helyen gondolataidat, mert az árnyéktolvajok pálinkát isznak, mint Svájcban a naplementék. Egyébként a könyv is elkezdődik.
– Olyan vagyok, mint Keresztelő Szent János – mondta a feleségének.
A felesége a legkisebb gyermeket szoptatta, de ott aludt mellettük a legnagyobb is.
– Ettem egy kevés mézet, most pedig megyek a pusztába kiáltani.
A puszta pedig az iskola allegóriája.
Napló (február tizenkettedike, szerda).
A fiatal házaspárok mindig nagyon boldogok. Semmi sem zökkentheti ki őket a boldogságukból. Mert mi is a boldogság? Bizonytalan állapot, azt hiszem. Egy nő, egy anya, aki már nem egy fiatal házaspár egyik fele, átrohan a boldogság tengerén (a boldogság tengere a lépcsőház, a fiatal házaspár a boldogok csónakja), nem sejtik a boldogok, hogy egy rémálom mellékszereplői csupán. A fiatal házaspárnak még nincsen gyermeke.
A hajléktalan szörny talán éppen most harap a szappanba. Lehet, hogy ő a kövér defterdár, ujjain vastag gyűrűkkel.
Schubert igen nagyra becsülte Rossinit, az Otellót különösen szerette. Mihály gyűlölte a törököket, kivéve azt az egyet, akitől a beszélő kaftánt kapta volt. De a többi német mesterekkel, Beethovennel és Spohrral egyetemben, őt is mélyen elkeserítették Rossini fergeteges sikerei.
Ne tétovázz, ha nagyra vágyol, hogy harcolhass a holnapért! Tudásod, mint a fáklya égjen, így törj a vak homályon át, már bíborsáv vonul az égre, köszöntsd az újkor hajnalát! (Nadszon verse, Képes Géza fordítása.)
E bonyolult és ellentmondásos kor ezernyi szálát kell elrendeznie a harmincöt esztendős Csajkovszkijnak, különbséget tenni a maga számára elfogadott igazság és a magától elutasított igaztalan között. Hol van a német opera, amely felvenné a versenyt ezzel a boszorkányos zsenivel?
A német opera, amely az olasz opera szereotip fordulataival, triviális strettáival és galoppjaival, koloratúráival és hazug pátoszával szemben a kifejezés igazságát, a karakterek valódiságát, a stílus egyszerűségét és tisztaságát jelentené!
Radnóti harmincöt esztendős volt, amikor tarkón lőtte egy magyar katona. Talán ennek a katonának a dédunokája most éppen Radnóti versét tanulja az iskolában.
Schubert húszéves korára már öt teljes színpadi művet komponált.
Az autó egy útszéli szálloda előtt fékezett. Ez már a jó országút volt. Mephisto szemeivel Cinna fáradt arcát fürkészte. A járgány előtt egy bolond fiú néhány birkát meg egy részeg kutyát hajtott át a rétre, ahol a törökök a tücskök muzsikájában gyönyörködtek. Ha alaposabban megvizsgáljuk a kritikus-esztétikus Csajkovszkij vélekedéseit, láthatjuk, hogy ő nem teremt iskolát. Ő csak a nemzeti mondanivalót szeretné ötvözni Európa hangjával.
Keserűen panaszkodik egyik levelében, hogy az udvari opera mindenfélét eljátszik, csak az ő művét nem, és lehetetlennek látszik megküzdeni a karmester valamint a rendező intrikáival. Az út egyik oldalán fújt a szél, a másikon nem. A történet és az egész cselekmény rettenetesen bárgyú. Az ember azt választotta, amelyiket óhajtotta. Csak minden második fának volt árnyéka, s csak az egyik árokban brekegtek a békák.
Félretolta a viasszal fényezett tölgyfa sorompót, amelynek bársonnyal bevont forgójától szinte megborzongott. Léptei csikorogtak a kavicsos homokon, és felment a két grádicson. Benyomta az üvegajtót, és eltűnt az épületben.
A redőnyök le voltak húzva. Semmilyen nesz nem hallatszott. A nap szépen érlelte a lehullott almát, üdezöld almafácskák nőttek belőlük, amelyek azonnal virágzani kezdtek, és még kisebb gyümölcs termett rajtuk.
A harmadik nemzedéknél már csak valamiféle zöldesrózsaszín mohát lehetett látni, melyben parányi golyók gyanánt gurultak az almák.
Néhány bogár zümmögött a napban, ismeretlen feladatok elvégzésére gondolt a defterdár, illetve a borra, amiből a törvény szerint nem ihatott.
Kövér ujjait észrevétlenül becsúsztatta a német opera farzsebébe. Meglepődött a csöndjegyektől, amiknek letépett lábait ott találta.
A patak vidám csörgedezése ébresztette fel a janicsárokat. Az álom, mint a tavasz könnyed pillangója, hirtelen beleragadt az ég kötényébe. Ebben a pillanatban lövés dördült. Mihály megtántorodott a ragacsos éjszakában, mozdulatait mégsem eresztette el a sötét.

Negyedik fejezet. A halhatatlan istenek. Ennek a fejezetnek a hitelét kétségbe kell vonnunk, mivel a derék Sancho felesége nevét eltéveszti.
– Tudod, nagyon szegény rokonok leánya, csak úgy kegyelemből tartják. Tán tizennégy-tizenöt éves, nem esik beszámítás alá.
Richárd végignézte öccsét.
– No, nem is volt hát ez a te háziasszonyod bárónő soha.
– De hát mit csináljon ilyen szegény rokonoknak felfogadott leányából? Baronesznek nem nevelheti.
– Ne fogadná fel. Hát így mi lesz belőle? Valami úrféle el nem veheti ilyen cseléd állomásban, valami szegény ember pedig nem emelkedhetik hozzá, előkelő származásánál fogva.
– Az mind igaz, kedves Richárd, hanem ez engemet mind nem érdekel.
Richárd aztán otthagyta az öccsét, s odament a kredenchez, ahol Edith kisasszony osztott cukrot és narancsot.
Edith csakugyan gyermek volt még: telt, piros arcú, eleven alak, szemekkel, mint az égő parázs, és nevető korallpiros ajakkal, feltűzött hajat viselt, ez volt egész fejdísze, sűrű, fekete és ragyogó, vékony, fekete szemöldei és finom metszésű orra szelídebb kifejezést adtak merész tekintetének, mint aminőt talán szenvelgett.
A fiút meglepte az asszony bizonytalan hangja és tekintete. Ez az asszony szeret, villant fel benne. Az idő már november vagy december felé járt. Nem tudtam, mitévő legyek.
Sancho maga is meglepődött. Ha pénteken történt volna mindez, még megértené, de fát vágni csütörtökön mégse szokás. A fekete lovag homlokán megcsillant a bágyadt hold tétova sugára. A hajnali találkára nem emlékezett. Kézfején a seb idegen eredetű, mint a más országból való betegség. Tájékoztatnom kell a fogadóst személyem felől, gondolta a harmadik grádicsra lépve. Ez volt az első tévedés.
Először azért remegett, mert sokat dohányzott, aztán azért, mert egyáltalán nem. A teste nem tudta átvenni a lelke által diktált ritmust.
Ő egészen otthon találta magát ebben a szerepben, ami neki volt juttatva. Tetszett neki ez a fesztelen bizalmaskodás, amivel a vendégek viseltettek hozzá, hogy úgy bántak vele, mint egy gyermekkel, mint egy cicával. Legalább karmolhat érte.
A fiatal nevelőre függesztett szemében szorongás tükröződött. Egy karóhoz kötöttem az ajtó mellett, ahol egész éjszaka ugathatott.
Tájékoztattam tehát a fogadóst, aki igen meglepődött, olyannyira, hogy remegő kezéből a gyertyát is kiejtette. A tűzoltók késve érkeztek, így történhetett, hogy Mephisto sisakja a lángsírba temetkezett.
A Sovány és a Közepes éjfélkor a pap könyvtárszobájába lopakodott az ablakon keresztül. Azt a könyvet keresték, amelyikben törökök kivégzéséről lehet olvasni.
A majomember mindeközben a templom harangjának támasztotta szőrös fejét. Olyan a nyelv, mint a kárhozat, gondolta, mert Mephisto révén hatalmas teológiai műveltségre tett szert a középkorban.
A defterdár olvashatatlan szavak között lépkedett a lengyel legények felé, görbe kardján megcsillant a novemberi tündöklés lehelete. Szerencséje volt, nem hagyta nyugodni a lelkiismeret. A vér úgy szivárgott orrából, mint tündérek áttetsző bőrén át a mezei virágok illata.
Sancho igazi neve András volt, ami azt jelenti, férfias. Az apjának áttetsző csokigyára volt Salgótarjánban. Valószínűleg azért hívták Sanchónak, mert a nadrágszíján ez a felirat volt olvasható.
Andrásnak volt egy húga, akit Juditnak hívtak, ez júdeai nőt jelent. Egyszer leharapta egy holló fejét. Ritka, mint a fejetlen holló, ez ennek a mondásnak az eredete. Éjszakára nyitva hagyták az ablakokat, mert a csokoládénak hűlnie kell.
Gondoltam, folytatom a megkezdett munkát, kimásolok valamelyik könyvből egy oldalt, például a Daphnisz és Khloéból a hetvenkilencediket, de Eszter még nem alszik, előtte pedig szégyelleném ezt a munkafolyamatot, ha közönségesen másolni látna éber állapotában, holott éppen most mondták a tévében, hogy a művészetnek folyton új szempontokat kell találnia, különben megette a fene az egészet. Megjegyzem: amúgy is.
Amikor az angyal bankot rabolt, bal szárnya beleakadt a Mihály nevű biztonsági őr gumibotjába. Nem nyitotta ki a száját, mégse maradt néma. Mindez a Pénz utcában történt, közvetlenül az utolsó harangzúgás előtt. Az angyalnak nem volt szüksége sofőrre.

Ötödik fejezet, melyben a szerző megjavul. Ünnepélyesen felfogadja, hogy soha többé nem csapja be a hétköznapi olvasót.
Tegnap farsangi bál volt az óvodában. Panka hópihének öltözött. A Süni csoport előadta A kismalac és a farkasok című mesét. Extrák: bagoly, galagonyák, tündérek, őszi és téli szél, illetve a már említett hópihék.
Tegnap farsangi bál volt az iskolában is. A jelmezversenyről sajnos sikeresen lekéstem, pedig elégedetlen pedagógusnak öltöztem.
Este A beszélő köntöst olvastam a gyerekeknek. Panka nagyon szereti benne a képeket, különösen azt az egyet, amelyikre négy lányt rajzoltak.

Farkas Arnold Levente legutóbb a Szöveten:

Farkas Arnold Levente: egy másik változat