Csontos Márta: Siratóének egy virágláda fölött

Csontos Márta

SIRATÓÉNEK EGY VIRÁGLÁDA FÖLÖTT

Itt most megint arat a tél,
fáznak a hóvirágok, a fehér
harangszoknyák túl hidegek,
az alvó fákon nem rügyez a fény.

Valami feszíti az ablakpárkányt,
halkan pattan az üveg,
nincsenek jégbiztos búvóhelyek,
csak a virágládában lapul az
égről leamputált nyár múmiája,
a megszáradt petúnia tölcsérben,
gyökeret eresztett itt a gyűlölet.

A hajnal torkába megint belefagyott
az ének, jégostyát köpnek a madarak.
Mentha rejtőzik az süppedő avaron, a
nimfa, akin csak Hádész tudott
varázslatot tenni, így nem látszik a zöld
fátyol alatt a halálfej, nem látszik, hogy
összetört a fényhomályos arc körvonala.

A bosszú széthordott minden kincset,
csak töredékek maradtak a rokkant
növénytestek alatt, – valami mégis
kezd újraépülni, van remény, hisz
Perszefoné szemét kivájták a madarak.

Az árnyék pedig ott ül a kő alatt,
nem látszik változás a mozduló térben,
csak a levegőben ömlik finoman,
a metamorfózis jellegzetes illata.

Én pedig hagyom, hogy az üveg
túloldalán, a langyos semmiben
tovább gőzölögjenek a gondolatok.