Juhász Zsuzsanna

Zserbó

Hát, barátném, ne hallgass te semmiféle életmód-tanácsra.
Hogy a nyugdíjasoknak jót tesz a mozgás, a kintlét. Ne bontogasd csak le napokra, percekre a mozgásidőt.
Ja, küldenek kifele bennünket, jószándékúan, aztán belefutunk mosolyogva, banyatankosan az első jóleső pofonba. Mert aki adja, annak biztosan jól fog esni, hogy kiengedte a gőzt. De tényleg, ideig-óráig nyugton maradna, és estére kevesebb pofon jutna az asszonynak. És mi, barátném óriási szerepet tölthetnénk be a társadalomban. Lehetnénk élő bokszzsákok, mert a homokkal töltött nem az igazi. Hát gondoltam, leadom a vészjelet, hogy egyre többször tapasztalom, mennyi sárga, savas irigység van az emberekben. Még szegény csálé fülű kutyámat is kikezdték a múltkor.

Úgyhogy szerintem a kismamáknak is jobb, ha otthon maradnak, mert hogy is van az, hogy nekik telik gyerekre. De nem mondják, nem azt mondják, hogy irigylik érte, dehogy. Csak belékötnek, mintha az, pontosan az a piszlicsáré dolog hergelte volna fel őket. Mit tudom én, hogy miért adott rá zoknit az anyja ilyen időben. És tényleg, te, annak idején mi tanácsokat kaptunk kismamaként, bár kéretlenül. De ezek a kismamák ugyan hogyan döntsék el, hogy jó-e a tanács, vagy csak jóleső fröcsögés.
És akkor nincsenek nagyon biztonságban a párok sem, mert ugyan hogy is telik a srácnak randira? És egyáltalán, hogy telik nőre? Még csak nem is anyagilag, hanem főleg kedvileg, vagy hogy mondjam. Hogy aki nőt kísérget, annak biztosan azért marad kedve hozzá, mert nem kell agyonra dolgoznia magát. Nem fáradt nőzni, hogy a fene enné meg. De nem mondják, dehogy, csak belekötnek a párba, megalázzák valahogy a fiútagot. Hátha, hátha sikerül így elrontani a kapcsolatot. Mert irigységből van itt bőven, pedig nem kell azt szégyellni. De csak és egyedül az Évelő virágok csoportban mondjuk ki olykor, és csak virtuálisan, komment gyanánt. Hogy de szép, de irigyellek. De szép a kerted, de máshol nem találkoztam vele. Talán mert az irigység a főbűnök egyike. Pedig az elhallgatása az igazán nagy bűn. Így születnek a kerítésen át megmérgezett kutyák, holott a kamera szerint kutyasétáltató dobta be a kutyamérget.
És nincs, nincs kegyelem, nincs társadalmi belátás, hogy ha a kutyáink viszik el a balhét, az irigy fröcsögés kézzelfogható mérgét, akkor legalább az állatorvos legyen neki ingyenes. Mert azt mondják, milliós tétel az, ha megmentenek egy megmérgezett kutyát. Hát látod, ide jutottunk. Vagy lehet, itt voltunk mindig is, csak nem vettük észre. Hogy kutyák sorsában osztozunk. Kóbor haragok céltáblái leszünk öregkorunkra. Irigy felcsattanások, dühkitörések ártatlan, értetlenkedő fogadói. De tényleg, sokkal, de sokkal jobb a méregdrága autónak. Amit csak megkaristolnak, de legalább nem érez semmit.
Pedig hát, ha meggondoljuk, nyugalmazott embernevelők és –gyógyítók vagyunk. Csakhogy a női szakmák közt nem nagyon van nyugalmazás. És nem is irigyelném én el a férfiaktól, de nekünk is jól jönne, ha jelen időben beszélhetnénk magunkról. Hogy vagyunk, és megokosodtak és meggyógyultak a társaink általunk. Az embertársaink, ahogy mondani illene. A katonáknak még a díszruhájuk is megmaradhat, és fel is veszik olykor. Végül is az elkanászodó, rendetlen testfolyadékok nem állhatnak útjába a tiszteletnek. És ez talán nem is képzavar, mert miért ne lehetne egyszerűen csak letörölni a nyálat, minden cécó nélkül. És valahol meg is teszik, nem úgy, mint itt. Bár lehet, barátném, ahogy szegényedik el nemzetközileg a világ.
Általános lesz öregek lassú, lágy elértéktelenítése. És akkor tán nekünk is jobb lenne, ha köpenyben rohangálnánk, emlékeztetve mindenkit, hogy valaha voltunk valakik, de tényleg. Mert azt ne mondjuk, hogy isten megbüntet benneteket, vagy hogy ti is erre a sorsra fogtok jutni, mert nem szokott hatásos lenni. Fiatalon azt hiszi az ember, hogy sose hal meg, öreg meg nem lesz semmiképp. De tényleg, azt hisszük, hogy erőnk teljéből ugorjuk a fejest a halálba. Holott meg kell azért szenvedni, akár a születésért. Csak sajna, arra meg nem emlékszünk.
De akkor se tetszik a trend, ez az egyre erősebb bűnbakkeresés. És milyen szépen, okosan használjuk a szót ott, ahol felbukkan a jelenség. Miközben elfelejtjük, hogy a bűnbakot tényleg levágták, ahogy a többit, csak körülményesebben. Ahogy még most is űznek el nigériai gyerekeket a faluból, hiába büntetik börtönnel. A gyerekek kiűzetését a családból, bármilyen közösségből. Mert épp a közösségnek kell, mint egy falat kenyér, a rituálé. A rossz életkörülmények, nem szűnő nyomor, az egészségügy hiánya miatti düh, tehetetlen harag keres utat magának. És a kicsikben találja meg elfüstölésének tárgyát. Mert az igazán nagy nyomor okot, ellenséget keres. És aztán bármi elég, kicsi is elég a kiválasztáshoz. Ha beteges, ha fogyatékos, ha engedetlen, túl szótlan, túl okos, vagy ha meghaltak a szülei. Ott a gyerekek könnyű célpontok, látod-e? De ott még, ha valaki fizet a gyerekért az ördögűzőnek, akkor megmenekül.
Miértünk meg nem emelhet szót senki, se ingyen, se pénzért, hogy ne ragadjanak ki bennünket az otthonunkból. És ne vigyenek zsúfolt öregotthonokba. Ahol egész nap szívhatjuk egymás ilyen-olyan szagát, és próbálhatunk egymással szót érteni. Hát látod, inkább eltitkolunk mindent, minden testi fájdalmat és képességvesztést. Nehogy idegen földre száműzzenek bennünket.
Te, még a boszorkányüldözésnek is volt valami rendje, néhány kicsit kívülálló öreget feláldoztak, de a maradék, a megmaradt öregek otthon maradhattak. Főleg zsengén emancipált javasasszonyok, bábák égtek el a máglyákon. És nem, nem a kínhalál látványára volt éhes a tömeg, hanem a bizonyosságra, hogy a bűnös megbüntetése békét, bőséget hoz. Lesz elég kenyér és újra tejel a Manci.
De tényleg, milyen elbizakodott volt mindig is az ember, azt hitte, hogy rajta múlik minden. Vagy majdnem minden. Hogy igazgathatja bátran a világot, csak olykor pár renitens közösségi tagot kell likvidálni hozzá. Hogy alig voltak még természettudományos ismeretei, de tudta, hogy nincs rosszabb a kiközösítésnél, ezért hát belement szó nélkül közössége bármilyen kiközösítési aktusába. Az ellenség amúgy is összehozza a közösséget, s ha nincs, ki kell találni egyet. És hát, ha belegondolsz, a kisgyerekek földjén gyerekből van több, itt meg öregből.
S amiből sok van, túlkínálat van, az elértéktelenedik. Pedig hát az emberiség küzdött, és talán még mindig küzd, hogy ne hanyagolja el a gyerekeket, betegeket, öregeket. A mi meséinkben az öregeknek különleges képességeik vannak, amikért érdemes jól bánni velük. De még a mai, keleti horrorfilmekben is csúnya, öreg nő-jellegű a negatív hős, tele szintén erőteljes, különleges képességekkel. S mivel kedveltek, kifogyhatatlanul gyártják ezeket a filmeket. Végül is ez is mese, csak virtuális, vagyis még távolabb van a gyökerétől. Hogy valójában nem szeretik az öregeket és az emiatti bűntudat a fiatalokban természetfeletti képességekkel ruházza fel őket. Be vannak rezelve, na, ezért félnek, hogy az öregek kupán csapják őket.
Pedig hát, te is tudod, hogy gyengék vagyunk, és ellenállunk az átültetésnek. És tudom én, hogy meg kéne murdelni gyorsan, hogy helyet adjak másnak. De talán te is észrevetted, hogy ahogy ráér az ember, visszajönnek a szagok, illatok. Azért tán, mert amíg dolgoztam, a hangok, képek, amik megzavartak, azokra muszáj volt figyelni. De a szagokra nem, azokat, ahogy felbukkantak, rögtön el is hajtotta az ember. Értéktelenek voltak a figyelmének. De most olyan jó, hogy újra engedem érezni őket. Te, még a karalábénak is olyan isteni illata van. Nem jár ez nekünk? Hogy belemélyedjünk, belelassuljunk, belehallgassunk, amibe csak akarunk?
Hát nem azért hajtunk, hogy öregkorunkra más legyen? Egy másmilyen életünk legyen? Hogy szabadon, kényszerek nélkül alkossuk újra önazonosságunkat? Hisz’ mit tesz isten, tudtad, hogy az identitás emberi alapjog. Hogy a gyereknek joga van tudni, honnan jött? Akkor az öregnek is legyen joga eldönteni, hogy hova megy.
Bár ugye tudod, a gyerek szép kerek arca, rövid végtagjai és eget verő ordítása kiváltja az emberből a gondozási ösztönt? Míg mi csak legfeljebb nevetést váltunk ki. Hogy valójában púp vagyunk a közösségek egyébként szép, fiatal testén. És ezért legalább hadd nevessenek ki bennünket. Tele a világ anyósviccekkel. Anyákkal, akiktől szívesen megszabadulnánk. És hát mit csináljunk, barátném, ha egyszer nem olyan élet. Hogy csak odaszólnánk neki, hogy főúr, egy nagy adag Alzheimer-kór rendel. És akkor csinálhatnának velünk, amit akarnak, mert akaratunk nem lenne egy szál se. És nem hogy a lányunk, de a borsófőzelék arcára se emlékeznénk. Akkor meg az lenne a baj velünk, hogy csak vegetálunk. És nem élet ez.
Közben meg, gondolom, te is látod, hogy ezt a jó kis felejtős betegséget is elirigyelték tőlünk. Egyre több fiatal lesz alzheimeres.
És akkor, ugye tudod, hogy fuccs az arany alkonyunknak, ápolhatjuk el őket inunk szakadtáig.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten: