Juhász Zsuzsanna: Via regia

Én is szégyellem, hogy olykor annyira kimerült vagyok, hogy mindent megteszek, hogy ne kelljen felkelni. S akkor, tán évente kétszer megesik velem is a pisilés kezdete az ágyban. Mert aztán fölébredek mégis, na de elmondani? Ugyan kinek és miért mondanám? Ez az én magánügyem, ez az én harcom magammal, ez az én megalkuvásom, ha úgy tetszik. De tudni ne tudja senki, mert szégyellem. Ha kimondanám, ha elmondanám bárkinek is, az a végét jelentené az eddigi életemnek. Akkor tényleg tennem kellene valamit, változtatnom kellene magamon vagy a világon vagy mindkettőn. De lusta vagyok vagy csak jó bennszülött, és egyébként jó itt nekem dolgozni. Csak jobb lenne egy kiegyensúlyozottabb munkarend a félig bepisilésem miatt. Azért, hogy ilyen élmények évente egyszer se érjenek. Mert szívesen adom én a munkaerőmet, de valahogy jobb lenen mégis, ha a pisilés kezdete nem lenne mégse a pakliban.

És ne mondja nekem senki, hogy na és? Nekem ezt dobta a gép, fogadjam el. Mert én ugyan nem akartam olyan világot, ahol hirtelen mindenki szerencsejátékos lett egy bazinagy gép előtt, s el kell fogadnia szó nélkül, amit ez az isten haragja gép dob. Mert azért legyen valami, ami nem a gépen, nem a véletlenen múlik. Különben káosz lesz rend helyett. Előbb az emberek lelkében, aztán a világban is, amit eleve az ember ural. Többnyire a főnökök, a tulajdonosok. Jut eszembe! Azért se mondhatom el senkinek ezt a pár balesetet évente, mert a főnököm azt hiszi, ez eleve egy pihenőhely. Mert ő sokkal gyorsabban, okosabban, könnyebben csinálna itt mindent, és neki nem az jönne le a sztoriból, hogy ő egy bőrnyúzó újgazdag. Aki az ágyba félig behugyozásig dolgoztatja a dolgozóit, nem. Ő azt mondaná, nyámnyila vagyok, lúzer, selejtezésre érett, és reméli, hogy az intézmény falain belől én sose fogok. Tán még meg is ígértetné velem, hogy vigyázok. Akkor viszont szegény Pista bácsi ma vigasz nélkül marad, igazi, profi vigasz nélkül, mert az öregek azt szeretik hallani, hogy a fiatalok is ugyanazokkal a gondokkal küzdenek. Bár lehet, hogy meg is ijeszteném szegényt, bűntudatot plántálnék belé, hogy ő fáraszt egyedül annyira. Vagy az is lehet, hogy büszke lenen magára, hogy a pénzéért és a fia pénzéért kijárja magának mindazt, ami jár, nem hagyja, hogy elhanyagolják. Ki tudja? Egyszer az ő nyugdíja is elértéktelenedhet, lehet, erre is gondol, hát tobzódni akar, még egyszer, utoljára. ki akar hozni mindent az ápolóiból. Aztán utána a vízözön. Bár jó ember volt mindig, fegyelmezett, dolgos ács, bár nem nagyon értem, miért verte hétvégén a fiát a felesége megrendelésére. Hisz alig látta a gyereket. Inkább örült volna neki. Most meg csodálkozik, hogy nem látogatja senki. Biztos balhés volt, ha nem volt baj, akkor csinált. Mert az azért nem jutott eszébe, hogy kihagyjon egy hétvégét is a verésből. Rutinból pofozott ez a kicsi, de tömör, nehézcsontú ember, a gyereke meg rutinból nem látogatja.

No de tényleg sírt az előbb. Nyüszítve, halkan, ahogy férfihoz illik, bár minek akar ez még férfi lenni? Van itt elég munkátlan fiatal férfi. Inkább azokat siratná, azokhoz lenne vigasztaló szava, hogy fel a fejjel, lesz ez még jobb is. De nem, ez inkább, ha sírni kell, csak saját magán bőg, a saját ügyessége elmúltát siratja az ülőkén. Hogy már nem tudja olyan alaposan tisztára törölni magát. No de azért mégse igazságos. Mégse, hogy vigasztaltam volna, szívesen beszéltem volna neki a félbevizeléseimről. Mert mintha neki vizeltem volna be idáig, mintha azért történt volna velem mindez, hogy egyszer vigaszt nyerjen belőle valaki. De mégse mondhatom el neki. Mégse, mert megakadályozott benne előbb a szégyen, majd az osztályharc. Vagyis az, hogy nem illő félbehugyozásig dolgoztatni senkit. És végül is nekem ott van a tudomány, a tudás, hogy az álom ugyan az arany út a léleknek, de azt is tanultam, hogy az álom az alvás őrzője. Akármilyen szentsége, badar vagy csüdig, csontig megfejthető, azért alapjában véve őr. Csak őr legfőképp. S ahogy valaha a bűnbeesés félelmétől mentett meg, úgy most a teljes, gyors leépülés félelmétől. Ez a drága őr.

Mert valaha, fiatalon inkább magamra hívtam mindenféle hímneműt, sőt olykor egy csupasz, erigált péniszt is natúr, hogy ne kelljen felkelnem. Mert ugye a nő is úgy van megalkotva, hogy vagy pisil, vagy élvez. A kettő együtt nem megy, hát én kénytelen-kelletlen szexuális afférokba kevertem magam sokszor, hogy elkerüljem a felkelést. Hogy elodázzam a pisilést néhány perccel vagy órával, ezt nem tudom pontosan. De azt igen, hogy az ilyen álmok után legyintve nevettem magamon. Hogy már megint lusta voltan felkelni, és azért csábítottam álmomban majdnem bárkit az ágyamba. És nem rémüldöztem, hogy oda a házastársi hűség, és nem gondoltam a tudattalanomra, hogy hátha. Hátha mégis ismeretlen férfiak ölelésére vágyok, netán csak egy másféle péniszre, férfi nélkül, amit ugye vibrátornak hívnak. Nem, én elégedett voltam a nemi életemmel, csak hajlamos voltam mindig túldolgozni magam. Túlhajtani. De azt önként és szabadon tettem. A félbehugyozás az más. Az más lapra tartozik. Az az én magánügyem, az nem az otthonomra, nem a családomra tartozik. Az a világ-ra tartozik, annak az oka odakint van, az eredete a kinti rendetlenségben van. De csak engem érint, remélem. És nagyon remélem, hogy csak engem dolgoztatnak a félbehugyozásig.

Mert azért én már abban a pillanatban felpattanok, hogy elindul kifelé a vizelet, és elzárom azonnal az útját. És sajnálom, most már egyre inkább sajnálom azt, aki ezeket a szép, bevizelős álmokat hozza nekem. Az őrangyalom tán, vagy csak lentről, a tudat alattiból jövő, összegyúrt, amorf, de engem végtelenül szerető lény. Apám és anyám szeretetének hagyatéka, üledéke énbennem, mindazoké, akik szerettek engem valaha egy percig is. És idegenek mosolya is énrajtam, mindazoké, akiket megmosolyogtattam, megnevettettem valaha. Mért tényleg, mióta olykor ágybaleset ér, könnyebben hagyom, hogy kinevessenek azok, akikről tudom, érzem, hogy szeretnek is. Szóval jól van ez így, jó lélek ez itt bennem, ez a jóságos valaki. Jó, mert hagy aludni, az utolsó pillanatig hagy, és színes, ötletes is a képekben, a helyszínek kiválasztásában. Parkokba vezet, és olykor kis, színes utcácskákba, ahol a falak csak derékig érnek. Tető az nincsen, mert mindig meleg van, és fal se kell magasabb, mert lopás sincsen. Csak szín van, narancs és piros, és fekete és zöld is, és kék is, de sötét. Sehol a gyermeki, kislányos rózsaszín, és sehol a titkos, titkokat rejtő lila. Mert ott felnőttnek is jó lenni és gyereknek is. És nincsenek pedofilok, és nincsenek gyáva férfiak, akik csak kislányhoz mernének fordulni a vágyaikkal, s ezért a kislányokat rózsaszínbe kell öltöztetni, a kisfiúkat pedig világoskékbe, hogy a szín, a gyermeki színek megálljt parancsoljanak a torz férfivágyaknak. És lilára sincs szükség ott, mert nincsenek titkok. A titkokat elviszi a cica, a titkokat megnyitja a normál, a velünk született, ösztönös kíváncsiság. Szóval szép helyekre visz engem az én angyalom, de nem mutatkozik soha, sehol. Van és mégsincs, mert nem akar tolakodó lenni, és valamilyen se akar lenni, mert nem akarja összetörni az én angyalokról, őrangyalokról szőtt éber álmaimat. De a valódi álmaimat se őróla. Hát nem mutatkozik énelőttem, de van. Nyugodt, szép, pisilésre alkalmas helyekre vezet engem. A múltkor meleg vizű források tetejére ültetett. Oda, ahonnan meleg víz zuhogott le mindenfelé. S nekem az jutott eszembe, hogy így, ilyen némán kellene szeretni, így, ahogy a meleg víz folyik szerte, hogy melegítsen mindent, ami melegre szorul.

Ab ovo.

Valaki meg majd csak bevetődik P. bácsihoz egyszer. Az ő nyüszögésétől, szép színészi játékától, az önszeretet tobzódásaitól se jobb nem lesz a világ, se rosszabb.

Juhász Zsuzsanna legutóbb a Szöveten:

Juhász Zsuzsanna: Zserbó