Balajthy Ferenc: Füstkarikák

Bezártak már régen a nyitvatermők,
Lódenkabát alatt kozmikus magány.
Tavasz igéri vénasszonyok nyarát,
Hajadon hajnallal gondterhes felhők.
 
Jéghideg igék és vérszegény percek,
S futtában összefércelt kapcsolatok.
Szenvedés, gyolcskötéssel átitatott,
Robotkarokban az új fémszú serceg.
 
Zárva teremtettek itt belül, vagy kint,
Csend párnájára lehajtja fejét mind,
És szárnyatlan angyal jő nemsokára!
 
Feneketlen Idő kút, bár majd elnyel,
Lelkem a káván ül, s az emlékekkel
Rálel, – egy holnemvolt füstkarikára!