Köves István: A hosszújáratú kapitány reggelije

Köves István

A HOSSZÚJÁRATÚ KAPITÁNY REGGELIJE

Alig lát felhőt, inkább csak jelzésként foszladoznak,
a szél a tenger felől rohan a fölhabzott partra, fanyaran
vele óvakodik az ázott kötélcsomók párálló kátrányszaga,
a távolból hiába riognak a monotonon ringó jelharangok.
Igenis számít a frissen vágott rózsa, ugyan nagyon,
a reggelizőasztal sarkán sárgálló gyöngyharmatú,
ahogy az özvegy szalvétagyűrögető, rebbenő ujjai is,
az első vagy utolsó intés lehet ez egyként,
a vitorlabontás vagy akár a horgonyeresztés ideje.
A zsebében megcsörrenő gyufa hangja ráébresztette,
még mindig nem gyújthatott rá, s látta maga előtt
a hajónaplóra simuló üres öntött-üveg hamutálka
végtelen magányát, milyen sugárzó a szomorúság,
gondolta a hosszújáratú kapitány, akinek mostanában
ilyen melankolikus gondolatai támadtak, ha nem
igyekezett éppen valahova, s csöppet elüldögélhetett,
s azon merengett, míg méregette csizmája orrán a friss horzsolást,
hogy esetében a menni azt jelenti, nem maradni, illetve
nézhetjük innen is, akkor meg azt, hogy most a maradni
azt jelentheti, nem mozdulni, nem menni innen sehova,
csak nézni a kandin csúfolódó, félrehajtott fejű feketerigókat.

Köves István verse korábban a Szöveten: