A káosz és a történelem kereke
Egzisztenciális bezártság, nyelvi archaizáció és a történelmi regény poétikája Vasagyi Mária Pokolkerék című művében
Vasagyi Mária a kortárs vajdasági magyar irodalom egyik legegyedibb, rendkívüli nyelvi műveltséggel és mikroszkopikus pontosságú látásmóddal rendelkező alkotója, akinek írói világa szorosan kötődik a Bácskához, azon belül is Zombor városához és annak történelmi, multikulturális rétegeihez. A 2009-ben megjelent Pokolkerék című kisregénye (Forum, Újvidék) egy olyan poétikai és tematikus metszéspontban helyezkedik el, amely egyszerre kapcsolódik a regionális hagyományokhoz és emelkedik egyetemes, egzisztenciális magasságokba, miközben a 18. század utolsó éveibe, a bácskai Ferenc-csatorna monumentális építkezésének idejébe kalauzolja az olvasót. Azonban az író nem egy hagyományos történelmi tablót fest, hanem a nyelvi archaizáció, a többrétegű szimbolika és a bezártság tapasztalatán keresztül a történelmi regény hagyományos kereteit bontja le és gondolja újra.
A magyar irodalomban a történelmi regény hagyományosan nagy, nemzeti sorskérdéseket boncolgató, hősöket és eposzi ívű eseményeket felvonultató műfajként élt a köztudatban, a Pokolkerék ezzel szemben a posztmodern regényírás, a „historiografikus metafikció” és a mikrotörténelem elveihez kapcsolódik. Ahogyan Bence Erika a Híd folyóiratban megjelent alapozó tanulmányában rámutat, Vasagyi prózájában a múlt megidézése radikálisan szakít a klasszikus elvárásokkal: nála a történelem mint mese, képtelenség és hazugság lepleződik le, amely megfosztja a múltat a racionális linearitástól (Bence, 2009: 74). Vasagyi nem a királyok, hadvezérek vagy a nagypolitika szemszögéből mutatja be a korszakot, hanem a történelem perifériájára, a mocsárba száműzött kiszolgáltatottak nézőpontjából (Toldi, 2009: 64). A történelem itt nem dicsőséges menetelés vagy lineáris haladás, hanem egy elnyomó, arctalan struktúra, amely az egyént megfosztja szabadságától és emberi méltóságától. A regény történeti hátterét a Kiss testvérek által kivitelezett Ferenc-csatorna építése adja, amely a korabeli Európa egyik legnagyobb mérnöki vállalkozása volt. Ez a földrajzi koordináta-rendszer mélyen beágyazott a vajdasági magyar irodalmi tradícióba, ám Vasagyi regényében a csatornaépítés nem a felvilágosodás diadalmas és racionális projektjeként jelenik meg, hanem apokaliptikus, felőrlő mikrovilágként (Fekete, 2011). A történelmi tények és a fikció határa elmosódik, a mérnöki precizitás leírásai mögött felsejlik a metafizikai céltalanság, ahol a civilizációs akarat elenyészik a mocsárban.
A Pokolkerék központi alakja Lothár, egy francia-magyar származású budai nemes, aki a jakobinus mozgalom feltételezett vagy valóságos résztvevőjeként, illetve szabadkőműves renegátként kerül a csatornaásó rabok közé. Lothár alakja mélyen megosztott: egyszerre hordozza magában a felvilágosult értelmiségi intellektusát, a budai úri világ kifinomultságát, valamint a bukott ember fizikai és morális kiszolgáltatottságát (Toldi, 2009: 66). Amikor leszáll a szégyenszekérről és megérkezik a bácskai mocsárvilágba, azonnal felismeri helyzetének kettős kiszolgáltatottságát. Rabja lett a puszta anyagi létnek és a teljesen értelmetlennek látszó fizikai kényszermunkának.
A regény narratív keretét Lothár több nyelven vezetett naplója adja, amely 1797. március 20-ától 1802. május 2-áig terjed (Vasagyi, 2009). A naplóforma mint fiktív történeti dokumentum kiemelt fontosságú a történelmi regény poétikájában. Az elbeszélés nem egy objektív történelmi tablót kínál, hanem a szubjektív tapasztalatok töredezettségét mutatja be, ahol a múlt rekonstrukciója eleve hordozza a hiteltelenség és a konstrukció jellegét, azaz a történelem fikcionalitását (Bence, 2009: 78). Nem egy mindentudó elbeszélő tekint vissza a múltra objektív távolságtartással, hanem a szubjektív megélés szemtanúi tanúságtételt kapjuk, ahol az írás az egyetlen tevékenység, amely elválasztja a főhőst a teljes elállatiasodástól. Lothár folyamatosan reflektál saját bűneire és ártatlanságára. A német „ich bin unschuldig!”-felkiáltás nemcsak a politikai vádakra vonatkozik, hanem egyfajta ontológiai segélykiáltás a kozmikus igazságtalansággal szemben.
Vasagyi Mária prózájának legmeghatározóbb stilisztikai jegye a rendkívül tudatos és radikális nyelvi archaizáció. Az írónő nem egyszerűen régi szavakat használ, hanem szinte „visszarégiesíti” a magyar nyelvet, rekonstruálva a 18. század végi és 19. század eleji nyelvújítás előtti beszédmódot, keverve azt a latinizmusokkal, a német és francia kifejezéssekkel, valamint a korabeli szaknyelv elemeivel (Fekete, 2011). Ez a nyelvi szövet sűrű, nehezen átjárható, és szándékosan lelassítja az olvasás folyamatát, nem véletlen, hogy a szerző a kötethez egy külön szószedetet, szótárt is mellékelt (Vasagyi 2009). A nyelv itt nem csupán a gondolatok közvetítője, hanem maga a megidézett kor anyagi valósága. A nehézkes, barokkosan burjánzó mondatok hűen képezik le a csatorna ásása közben megmozgatott nehéz földet és a testi munka gyötrelmét. A történelmi regény műfajában a nyelv a leghatékonyabb eszköz a korhangulat megteremtésére, ám Vasagyi túllép ezen: nála az archaikus nyelvhasználat elbizonytalanítja a modern olvasót, és rávilágít arra, hogy a múlt nem érhető el közvetlenül, csak nyelvi dokumentumokon keresztül. A nyelvi sűrűség és a fikciós játék révén a regény folyamatosan leleplezi, hogy amit történelemként ismerünk, az lényegében nyelvi alakzatok és narratívák szövevénye, vagyis a múlt elbeszélhetősége mindig nyelvi korlátokba ütközik (Bence, 2009: 81). A soknyelvűség Lothár kulturális hontalanságát és a Bácska etnikai, nyelvi sokszínűségét szimbolizálja, miközben a szavak archaikus hangzása egyfajta történelmi távolságtartást teremt, elmosva a múlt és a jelen közötti éles határokat.
A regény címe, a Pokolkerék, a mű legfontosabb központi metaforája, amely átértelmezi a lineáris történelmi haladás eszméjét. Mechanikai szinten utalhat a csatornaépítés során használt korabeli gépezetekre, az emelőszerkezetekre, amelyek a föld és a víz mozgatását végezték, míg történelmi és társadalmi szinten a sorskerék modernizált, kegyetlen változata: a történelem azon gépezete, amely bedarálja az egyént (Toldi 2009: 68). Lothár és rabtársai ennek a megállíthatatlanul forgó keréknek a foglyai, amely nem előrehaladást, hanem folyamatos, önmagába visszatérő gyötrelmet eredményez. A felvilágosodás által hirdetett lineáris történelmi fejlődés eszméje így lepleződik le mint illúzió. A körkörösség és a ciklikusság motívuma végigvonul a struktúrán: amit nappal kiásnak, azt az éjszakai esőzések vagy a talajvíz gyakran visszamossa, így a természet ellenállása állandóan zárójelbe teszi az emberi haladást. Ez a körkörösség az egzisztenciális csapda szimbóluma, ahol az ember hiába próbál meg civilizációs rendet teremteni a káoszban, a természet és a saját belső pokla végül mindig maga alá gyűri. Lothár naplójában maga is így fogalmaz: „A föld, melyet nappal kitermelünk, éjszaka visszahull a mederbe, mintha a táj maga tiltakozna a seb ellen, melyet rajta ejteni merészelünk. Így forog ezen Pokolkerék: az emberi akarat és a mocsár örökös, iszonyú körforgásában, ahol a szabadulás csupán a test végső megadásával jöhet el.” (Vasagyi 2009: 45). A történelem tehát nem fejlődés, hanem ismétlődés, amelyben a díszletek változnak, de az emberi kiszolgáltatottság állandó marad.
A regény térszemlélete szintén szorosan kapcsolódik a történelmi dekonstrukcióhoz, hiszen a bácskai táj a műben nem idillikus pannon rónaság, hanem egy nyúlós, formátlan mocsárvidék, egyfajta liminális határterület az élet és halál, a szilárd föld és a mindent elnyelő víz között. A mocsár a formátlanság, a káosz birodalma, és Vasagyi zsenialitása abban rejlik, ahogyan ezt a külső fizikai teret belső, pszichológia térré alakítja át (Toldi, 2009: 69). A mocsárvidék Lothár belső állapotának, a bűntudatnak, az amnéziának és a morális bizonytalanságnak a kivetülése. Ebben a térben a hagyományos társadalmi hierarchiák feloldódnak: a budai nemes együtt görnyed a legegyszerűbb bűnözőkkel, a sár pedig mindent egyenlővé tesz. A bezártság érzetét fokozza, hogy a horizont végtelennek tűnik, mégsincs kiút belőle. A puszta nyitottsága paradox módon klausztrofób élménnyé válik, mivel nincs egyetlen olyan fix pont sem, amely felé elindulhatna a menekülés reményével, így az abszolút szabadság tere átváltozik az abszolút fogság börtönévé.
Vasagyi Mária Pokolkerék című műve a vajdasági magyar irodalom azon vonulatába illeszkedik, amely a történelmi múltat nem nemzeti mítoszképzésre, hanem az emberi kondíció vizsgálatára használja fel. Gion Nándor vagy Herceg János tradíciói mögött Vasagyi egy sokkal zártabb, nyelvi szempontból radikálisabb utat választott, amely közelebb áll Esterházy Péter prózájához vagy Márton László történelmi paraboláihoz (Fekete, 2011). A kisregény nem ad könnyű válaszokat, nem kínál katartikus feloldozást. Lothár naplója a pusztulás és a beletörődés dokumentuma, de egyben az emberi szellem megmaradásának tanúságtétele is. Összegzésként megállapítható, hogy a Pokolkerék a káosz riadalmának és a rendteremtés kudarcának zseniális ábrázolása, amelyben az egyedi nyelvi archaizáció és a klasszikus történelmi regény sémáinak felforgatása révén a 18. századi bácskai csatornaépítés egyetemes emberi drámává, a létezés nehézkedési erejének és a történelmi sors kerekének metaforájává nemesedik (Toldi 2009: 70). Olyan monumentális mélységű alkotás ez, amely a nyelvi sűrűsége és mély filozofikussága révén méltán követel magának kiemelkedő helyet a kortárs magyar próza legértékesebb lapjain, rávilágítva arra, hogy a történelmi emlékezet és az univerzális emberi szenvedés időtlen mementója.
(Vojnić Bojana)
Felhasznált irodalom:
Bence Erika (2009): A történelem mint mese, képtelenség és hazugság. Híd, 2009/11–12, 74–85.
Fekete J. József (2011): Történelem és nyelvújítás Vasagyi Mária prózájában. Üzenet, 2011/2., 121–127.
Toldi Éva (2009): A káosz riadalma. Vasagyi Mária: Pokolkerék. Híd, 2009/8, 63–70.
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
