Aranyi László: Baudelaire nyomorék asszonnyal párzik (vers és jegyzet)

Aranyi László

Baudelaire nyomorék…

(Jegyzet)

Gyermekkoromban mindig harsányan röhögtem a poétákon. A tankönyvben szegény József Attila Robert Plant-frizurát hordott, Ady Endre is hippi-módon kiszőrösödött… Radnóti pedig kölcsön vette Lennon ikonikus szemüvegét… Gyakran kiűzött a tanár irodalomóráról, mert folyton idétlenkedtem… Aztán valahogy kezembe került Baudelaire „Les Fleurs du mal” című legendás kötetének magyar változata. (Még nem voltam 14 esztendős…) „Jéééé, a költészet olyasmit is fel tud mutatni, amiről eddig azt hittem, hogy nem…” Amit a hagyományos ízlés tapintatosan elrejteni próbált előlünk: a rothadást, a bűnt, a perverziót, a betegséget, az unalmat, a halált, a testet, a prostitúciót, az önpusztítást. Baudelaire hatása felmérhetetlennek bizonyult számomra. Ő jelentette a felfedezést, hogy nem feltétlenül az a költészet, amit az iskolai szöveggyűjteményből be kell seggelnünk, hanem létezik egy másik dimenziója, ahol a szerelem már nem felemelő létélmény, inkább szégyellni való betegség, mint a szifilisz. S a világ érzékelhető jelenségei között rejtett megfeleléseket, korrespondenciákat találunk, illat, szín, hang, tárgy, kép és lelkiállapot között a költészet teremti meg az átjárhatóság lehetőségét. Ami már a szinesztéziás világmodell alapja. Továbbá, hogy a hétköznapi tudatállapotból való kilépésünk megváltoztatja, bizonytalanná teszi az érzékelés szerkezetét. S egész egyszerűen lenyűgöző volt arisztokratikus fölénye, amint a poklokat járta, s az ocsmányból, a visszataszítóból a világ legtermészetesebb módján Szentséget gyúrt… A Baudelaire-i klasszikus formakezelést viszont azonnal elvetettem. Megjegyezném, ha nem a külső minták pontos átvételét tekintjük annak, rám is jellemző volt mindig egy sajátos, öntörvényű fegyelem.

Aranyi László legutóbb a Szöveten:


Discover more from SzövetIrodalom

Subscribe to get the latest posts sent to your email.

Leave a Reply