Lencsés Károly: A szökőkúttól…

a szökőkúttól arrébb a füvön egy páros.- (valaki,
nővér vagy sógornő időm nincs megállapítani)
tornásztat egy gyereket. „egy kis dombra
lecsücsülünk. hopp”. egy botlás a világ. pénteki
liliomok nyílnak, s a hétfő sorvadása sekély
kátyú, amiben látom a boldog gyerekarcokat.
karcot, harcot, vénülő arc, ha bebámulok….
visszatükröződve. egy kiállított kisvasút
mellett álltam meg. zöldre volt festve. egy gyerek kalauznak
öltözve toporgott az alsó lépcsőn, jegylyukasztó a
kezében. jegyem nincs, de egyszer elindulok vele.
az úti cél: Végállomás, és
ha ott leszállok a barnába öltözött kisfiú
búcsút int. azután mi lesz velem? nem sétálhatok
csak úgy tovább…a fő út széle mindig magányos,
de én szeretem kibogarászni az arcokat
a klímás autók feltekert ablakai mögött lámpavasak
húznak rikító kondenzcsíkot. az üvegbe hasító mázga sárga-kék
pupilla rándulása. nincsen szoba, mely belém húzódik.
barátságosan. a biztonság mindig halad, s én
képtelen vagyok vele lépést tartani.
a fiú integet…a söfőr nem figyel az útra…
felszálltam mögétek. áll a villamos…