Ezeregyéjszakám,
locsogásod tartotta ébren,
mint ezernyelvű tűz
halkan duruzsolt,
gregorián dallamok fakadtak
a lélek tetszhalott köveiben,
egyetlen fényes ponttá
lett a horizont,
szívhatatlanná hevült levegőben
kívánkozott melledig kezem,
ám a fokozhatatlan
Dante poklában lakhatott:
hiába szimatolt riadt ösztönöm,
nem tudtam megkülönböztetni soha
anya testvér és szeretőszagod,
életedért mondtad – buzgó meséidet
átlátok rajtad, miképpen magamon,
visszaütő bűneimet nem tetézem,
visszaadlak a létnek,
elveszített gyémántját
a lüktető foglalatnak,
menj, a nyitvafelejtem ajtón
menekülj Seherezádé,
mielőtt magam meggondolom.

Csák Gyöngyi legutóbb a Szöveten: