Mága Mátyás: Angyalszekér

Füstölgő csészeperem araszán
Sündisznó régi asztal tetején,
A tél legsötétebb tavaszán,
Kezem a zuhatag velején.

Rengő dobogó folyama megapad,
A mutató nem mutat semerre,
Mégis zörög a metró a pad alatt,
Az öreg hölgy is szóért siet tekerve.

Horpadt térdben összeforr a csont,
A küszöb, mint csatatér előszobája,
Velőidben összeér minden pont,
Patika-kép, a doktor beteg szabálya.

Megdermedt gejzír a fövenyóra,
Végeidben nyüzsög a por,
A lakmusz sem tér nyugovóra,
A gyökerező, kit torzít a kor.

Madárbőr, ami sosem létezett,
Csak a tolla hullott határokra,
Ilyen hát az időgépezet,
Mely foszlik front-arányokra.

A pad még ott telepszik, rothadva,
A szemcséket szellő vezeti el róla,
Lélekben visszatérnek rohanva,
A tiszta, áradó béketóra.

A hátad mögött csöpög a pára,
Az ablakon csak a nyoma marad,
De előtted a víz csak árad,
S az origó, még mindig nem halad.

Az óra közepe hirtelen megbillen,
S a zsivaj részecskéidbe árad,
Senki nem mondja majd, hogy el innen,
Mert a szellő, ha sír is, sosem fárad.

Beérve látom, hogy a csésze üres,
Fénysugár villan a fogantyún át,
Érzem már, hogy valami tüzes,
Szétnyitom kezem, mert a szabadság vár.

Mága Mátyás legutóbb a Szöveten: