PRÓZAIRODALOM

Nagy Gusztáv: A remény (Petar Zambo borítóképével)

Petar Zambo felvétele

Neked volt már lovad? Nekem volt. Remény volt a neve. Akkor ő volt a legnagyobb reményem, nem vicc, komolyan mondom. Egy cigány embertől vettem a hetvenes évek közepén. Négyezer-ötszáz forintért, jó pénz volt az akkoriban, de a ló nagyon öreg volt, alig tudott járni, sokszor megbotlott a sima talajon is, de szép szőre volt, tiszta fekete és ragyogott. Mért vettem meg? Mondtam már, mert reményt adott abban, hogy helyrehozza az anyagi helyzetemet, hogyhogy?

Könnyen befogtam a kocsiba, és elmentünk vele böngészni kukoricát, jött az asszony is, naná, hogy jött, szerette a lovakat, úgy nőtt fel, hogy mindig voltak lovai a szüleinek, én is így nőttem fel. Nekünk ez volt az első és az utolsó lovunk, a Remény. Mindkettőnknél idősebb volt. Az asszonyom 16 éves, én meg 18 voltam, a lovunk húsznál is idősebb Nóniusz volt. Nagy görbe fejű, hatalmas csontozattal, látszottak a bordái. Mondtam már, alig tudott járni, de megvettem, mert reménykedtem benne. És? Hát semmi és! Nagy nehezen hazaértünk a falunkba, az asszonyt felsegítettem a hátára, de nem bírta sokáig, nem a ló, az asszony!

Miért? Miért, miért, hát azért, mert a gerinccsontja olyan éles volt, hogy feltörte a fenekét. No, amikor hazaértünk, bevittem azonnal az istállóba, hogy anyám ne lássa, de hiába, meghallotta a dübörgését, és kijött az istállóba, ott volt a csoda, maga a csoda. Mit nem értsz? Ott állt egy ló az istállóban, csoda volt, hogy hazáig el tudott jönni. Hogy miért vettem ilyen gebét, hát már mondtam, reménykedtem, hogy segít a gazdasági gyarapodásomban. Hogy segített-e? Persze, hogy segített, csak mindig beleszólsz, és nem tudom befejezni a mondandómat. No, anyám rámnézett, aztán a lóra, ez… annyit ér, mint halottnak a csók. Megijedtem, tudtam, hogy anyám ért a lovakhoz, de nem volt mit tennem, hallgattam. Az asszony meg elkezdte csutakolni, dédelgetni, hozott neki szénát, én meg magamban sajnáltam a négyezer-ötszáz forintot, ennyibe került a Remény.

Kékes feketén csillogott a szőre, olyan volt az istállóban, mint egy táltos paripa, … girhes, szomorú, alig állt a lábán. Másnap, amikor bementem az istállóba Remény felém fordította a fejét, és nagy dülledt szemekkel bámult rám. Üres volt a jászla, megevett mindent, de azon az esten nem feküdt le, azt vettem észre, hogy a farát a falnak támasztotta, és úgy alhatott, mert a farka tövénél falas lett a szőre. A negyedik éjszaka közepén egy nagy csattanásra ébredtünk fel, földrengésre emlékeztető dübörgés volt. Kiszaladtunk az istállóba, hát a Remény nem bírta tovább az állast, eldőlt. Hogyhogy eldőlt? Szó szerint, ahogy mondom, nem hajlottak a térdei, mert pókos volt, két nagy csontpókja volt, és nem mert magától lefeküdni, mert tudta, hogy nem bír felkelni többé, így hát a fáradtságtól megadta magát, és a földre zuhant. Anyám is kiszaladt, és azt parancsolta nekem, hogy hagyjam,  pihenje ki magát, majd csak három-négy nap múlva hívunk segítséget, és a farkánál fogva felemeljük. Fel is emeltük, vagy hatan-heten, de nagyon nehezen sikerült. Aztán másnap befogtam a kocsiba, és elmentünk kukoricát böngészni, egy kocsiderék kukoricát hoztunk haza minden nap.

Remény remekül megállta a helyét, olyan ereje lett, hogy akár leköthettük volna a kocsikerekeket is, akkor is elhúzta volna. Összeszedtünk néhány kocsi kukoricát, és aztán az egyik magyar ember megkérdezte, hogy mennyi az ára Reménynek. Azt mondtam neki, a remény sosem eladó.

Nagy Gusztáv legutóbb a Szöveten: