GALÉRIA,  VERS

Kiss Tamás: Város… ( „A lélek sziklái és útvesztői” sorozatból)

Füst vagyok – mégis fulladok
Úgy érzem szédülve zuhanok, pedig föl se löktek még
A mély, kacskaringós sebekkel tűzdelt aszfalton
Belül vacogva fázva, amúgy meg izzadva csapkodom csámpás, repedt tappancsom
Oldalra sandítva látom, emberek tucatjai lökik föl egymást egy majdnem roncs buszra –
                                                                              – csak úgy szabadon
Aztán felbúgva, berregve port-bűzt-zajt felkavarva indul újra városkeringős útjára
Valaki prüszkölve tekeri sarkamra kattogó kerekű bicaját, csengetyűstül zajongva
Ember-forgatag, mint valami különös faj-zaj tompuló agyamat bombázza, a Niagara is kevés
           lenne most egy külső-belső tussolásra
Pedig hű de szép is lehet ez az eladó-vevő-harácsoló, csak én vagyok fontos, boldogító élet-
                                                                                                          -vitel
Lihegő dicsekvéssel örül a mindent-mindenkor birtokolni akaró lóti-futi halandó, itt is, meg
Ott, ahol helikopter röppen az ég felé a balesetben el-, meg-halókkal a másik világ elé-felé
A mélyben, mindeközben a falak por-mocsok mocsaraiban apró kis gnóm-gyomocskák
                                                                      szenvednek nagyon, de nagyon halkan
Omló malter-áradatra kutya-, és koldus-pisi patakok írnak kéretlen, értelmetlen vég-
                                                                                         rendeleteket
Az utódok, ha akarják, ha nem, a rájuk hagyott szenvedéseket így is, úgy is megöröklik
                                                                               a mindennapos élet-szenvedésekben
Papucsok, cipők, kabát, ing és mindenféle ruha-suhogások, állkapocs kattogások, spontán
                                                             atonális ének-beszéd kórusok szőnek
Határtalanná növekvő ember-egzisztencia-szöveteket, jól elterelgetett figyelmü, handabanda-
                                                                      -tudatú csordákként legelve
Ínycsiklandóra tálalt áruzuhatagokban, kanyarokban, egyenesekben, s egyre újabb és újabb 
                                                                                                               álmokban fürdetve
Galambocskák a pocsolya-, és por-tavakban meghenteregve, sietős futásokkal ugrálva
                                                                                     menekülnének sehová
Amott, egy reptében tépett tollú madár, szökni próbálva a Napba száll
Dottori csodaszivárványai kormos füstkévékkel szállnak alá
Balla pórázon vezetett százlábú kutyautódát kétszáz kilométer per órával gyűri egy autó
                                                                                                          maga alá
Múltakban szétázó fekete-fehér filmkockák pörögnek összevissza a homloklebenyben
Hirtelen ott találom magamat egy sarkon, ahol egy egykori valaholban a kezedhez értem
És szívszakadva kezdek hangosan dúdolni egy dalt, amit én akkor énekeltem:
„Megőrülök hogyha várom, megőrülök hogyha látom
Megőrülök a éjszakától én!
Egy kisvárosi szex-magányban, egy giccses élet tomporában
Megőrülök az éjszakától én!
Hozzád rohanok, hozzád rohanok, hozzád rohanok én!”
(Ez volt a refrén…)
Rohannék…Teljes szívszakadással rohannék…
De kihez?
Homokbombák alatt lapul minden perc ifjúság, s egy elhagyott gyermekcipő…

Aritmiás szívverésekkel hozza vissza magát síros nosztalgiákban az idő
Megpihenek egy parkban, valamiféle ütöttkopott padon, egy piros kis almába harapva
Talán éppen ott, ahol apám is csendessé lett lépteivel sétálgatott az elmúlásról borongva
Na és a szánkó, melyet oly szerelmesen húztam együtt veled egy egykori valóságossá lett
                                                                                              boldog másvilágban
Mondjuk vasárnap délután – „Reflections of My Life” – Hol van az már!

Kiss Tamás: Napba repülő madár


„Nézd a várost, füsttel flörtöl a szivárvány!
Nézd a várost, rúgjad, szórjad az út porát!
Nézd a várost! Azt az utcát, hol velem
Álmot szőttél egy éjjelen!…
Nézd a várost, nézd a várost!
Minden lélek megfagyott
Nézd a várost, nézd a várost!
Minden ember elhagyott!…”
Mert, ha az ember nem tudna időnként dúdolni, nem lenne soha feltámadás…
Valahol mélyen, a lélek tükörfényű sziklapúpjai ölén, a nem ártás agyi óceánjában
De folyvást jön egy „de”, meg egy „azért mert”, hogy ne tehesd azt, mit merni szeretnél
Hogy megtörténtessék veled/veletek azt, ami a legszörnyűbben ellenünk/ellenetek vét
Bárgyún végrehajtva gyilkosságot – öngyilkosságot, nyomort ideologizálva hallgatni
A pokollá tett életért jövőt tagadva patkányok módjára sötét pincék fenekére kullogni
Te vagy az Homo sapiens? Hát úgy csalhatnak téged a halálba, mint ólakban ólálkodó
                                                                   rágcsálókat ravaszdi csapdákba?  
Hagyjuk, mert el kell még mennem az Aldiba…Jaja!
Mifelénk bombák és emberek helyett egyelőre őszi falevelek hullnak
Kis házacskák ablakaiban tunya macskák elégedettségben elnyúlva szuszognak
Égre pillantva várom Isten szemét, bárányfelhők és fekete gomolyok között
De csak jeges kondenzcsíkok kaszabolják a maradék kékséget szanaszét odafönt
Elérhetetlen magasságban ragyog csodás arcod, akárcsak az örökkévalóság
De nekem mégis itt e földön vagy „Az”, kire hiába vár pokol és mennyország
Ha hű maradtam a végtelen óta, hű maradok a végtelenig is hozzád, mert
Jól tudom, hogy: „I’m just a dreamer, You’re just a dream” – én csak álmodozó vagyok, te
                                                                      pedig csak álom Odüsszeiám tengerén  
Egy lassan hajózhatatlanná tett világban, mely feneketlen fekete mélységekbe invitálva
                                                                                mutogatja szirénszívű lelkét
Miközben könny-karavánok csípik szét arcodról is a remények délibábos ízét és színét
Íme egy eredmény: hajlott hátú, törékeny anyóka görnyedve sántít, haján az élet összes
                                                                                                        őszes pora
Cekkere csaknem a földet súrolja, de csak húzza magát, egyre csak húzza
Vöröslő szeméből egykori tekintetét mindörökre kisírta
Élete nem volt más, csupán a szokásos, csalfa útjelzőkkel kikövezett Via Dolorosa
Százezer jaj, halál és aggodalom jutott ki számára minden egyes boldogabb pillanatra
Sziréna-süvítésre ugranak ki elmék a magányból, fejek a telefonokból, de anyóka megy
                                                                   csak némán tovább s a rózsáira gondol
Melyeket még édesanyja ültetett a ma már elvaduló kertbe, illatozásában térve hozzá vissza
                                                                                                viharosabb napokon
Én meg arra gondolok, hogy mint minden élő porból vagyok, s leszek, mint utcák szélfútta
                                                                                                           kosza
Örök feledés szükségszerű martaléka, feloszló köd mögött csücsülő egykori szerves homály
Szeretnék e zaj-füst káoszban ránézni valakire, de rejtett rozsdás kerítések ülnek a szemekben
Visszarettentenek, visszalöknek önmagamba, hogy dohogva sodródhassak velük egy
                                                                            rettenetes megváltoztathatatlanban
A lárma mögött megbúvó fojtogató csend sors-dobogásaiban, tilos lámpák vörös szégyen-
                                                                          erdejében, hol őszintén, hol hazugon
Örökös, bepörgetett búgócsiga-zuhanásokban, ütődve bal,- és jobb-sorsnak, demagógiából
Épített sziklameredélyek között öntudatlan-megalázottan, áthaladva egy foltokra szétesett
                                                                                              utcai zebrán
Egy igazán sohasem létezett hazafelé…
Holnap is: „Füst vagyok – mégis fulladok…”
Úgy érzem szédülve zuhanok, pedig megszokhattam volna rég
Hogy kacskaringós, sebekkel tűzdelt lelkemet viszem a vásárra
Pedig nem akarom…
„Belül vacogva, fázva”, – csak úgy rabszolga módon, szabadon…

Kiss Tamás: Város



Kiss Tamás legutóbb a Szöveten: