Alighanem végre Isten is föltette napszemüvegét
azon a dohánybarna délutánon, a zsidónegyedben,
szélt kergetve, szellőt szalajtva a lány után, ki
harsogva harapta az almát, amit nevetve evett, és
hosszúkat lépett földet seprő, virágmintás szoknyájában,
itt, hol keserédes füstszag szivárog sziszegve ma is,
és csak visszafogottan, röstellve örül, ki erre jár, mert
héberül hallgatnak a sóhajtozva emlékező macskakövek,
s imát mormolva múlik a lusta délután,
a hátsó szobákban fekete bársonyleplek alatt
lapulva sikongatnak a sokat látott velencei tükrök,
s az odvas kapualjak romló téglái közül kilépve,
fénylő botlatóköveket kerülget tétova léptünk.
Köves István verse legutóbb a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
