Ocsovai Ferenc: Az Iskarióti

Keserű és rángó vágyak üvöltöznek felém
személyre szabott poklomból éjszakánként,
de még most is, így is megszállottan cserélném
el őket ezért az egész érdektelenné vált világért,
vagy legalább harminc ezüst helyett a bennem
kétségbeesetten dobogó huszonhét bűnös évért,
csakhogy lássam a megígért, de soha el nem
jövő megváltás feszületről földre hulló vérét,
pedig a szeplőtelen Igét erővel meggyalázni
és álnokul sírjába fektetni sohasem akartam –
hogy kínzó görcseimet enyhítsem valahogy,
a Pusztítás Angyalának leleplező csókot adtam
mégis, miközben arra gondoltam, mily örömest
megvallanám mesteremnek, miért volt szörnyű
tettemre szükség (már ha ilyen mesterem lenne),
vagy szemére hánynám, miért bízott meg bennem,
és miért nem tanított meg inkább valami sokkal
bölcsebbre, jobbra, jámborabbra vagy szebbre.

Pedig én hallgattam volna az okos szóra: lettem
volna igaz, békés, meg nem alkuvó vagy boldog,
az Élet mégis könyörtelen fogadást kötött rám
és kísérletezik velem, mint ahogy az Ördög
sújtotta átkaival az Úr engedélyével Jóbot,
így elbuktam a zárthelyi vizsgateszten:
nem tudtam odafordítani a másik orcám,
és a próbákat sem tudtam többé kiállni,
miközben kárhozott, bolond remeteszentként
kaparva kutattam, merre van a híres Gecsemáni,
és mit kell tennem érte; kit fogad be az a hűs liget,
és milyen fáradságos zarándokúton juthatok el oda,
de éreztem, hogy fogy az idő, hurkot fon nyakamra,
és mindketten tudtuk már a Húsvéti Báránnyal,
melyik is lesz nékünk majd az utolsó vacsora,
amelyen kapzsi, mohó, hálátlan bitangként
festettek meg, noha egykor éppen az egyik
legnagyobb kegyelt voltam a sors előtt.

A szigorú utókor helyettem mégis csak a többi
tizenegy apostolt látja: a békéseket, szelídeket,
akik, még ha szenvedtek is, elnyerték üdvüket,
és akiknek szinte minden egy csapásra összejött,
amíg rám már most úgy emlékeznek,
hogy én voltam az, aki feladta hitét:
az a kötelességét megtagadó,
gyáván megfutamodó Júdás;
az örök kétkedő és aranymájú elégedetlen,
akinek Golgota, Sínai és az Olajfák hegye
nem volt más, csak tenyérnyi vakondtúrás –
pedig megkértem rá a minden dolgokban
ott lakozó Krisztust, hogy vegye le rólam
ezt az öntörvényű és gyógyíthatatlan dühöt;
hogy oldozzon fel a fullasztó kötelékből,
amelyre sosem vágytam, ám telhetetlen
reményem rá egy falat kenyérért, sóért
és a nyájas bókokért buzgón felesküdött.

A zúgó, zavaros tömeg mégis úgy ítélt meg,
hogy bár nem vagyok zsarnok, sem császár,
sem fejedelem, sem király; rosszabb vagyok,
mint a csecsemők vérében fürdőző Heródes,
hiszen szándékom hiába volt tiszta,
ha egyszer nem kell a lovagi pallos,
és csak kivert, kóbor hiéna vagyok:
egy késes, csöndes orgyilkos, Iskariótes,
akinek ingatag tábortüzét már a legkisebb
kacagó szellő is rögtön más irányba fújja,
és aki, hogy nem szabad a Kajafások
üres, fecsegő hízelgését megfogadni:
e fő szabályt idejében meg nem tanulta,
de amíg aljas árulónak hívnak és a Sátán
szolgájaként kíméletlenül megköveznek:
nem veszik észre, hogy ilyenkor minden
alkalommal engem is keresztre szögeznek,
csak nem azért, mert ezzel teljesíteném be
a Próféciát, hanem azért, mert annak dacosan,
a sok ismerős csodát megunva hátat fordítottam,
de így sem kerültem el a higanysúlyú végzetet –
csupán az Irgalom és Szerencse mezsgyéjéről
egy démoni, kátyúkkal teli sztrádára jutottam.

Pedig nekem, ki gyönge és gyarló voltam:
embertelenségemben, amennyire lehetett,
talán mégis fel tudott sejleni valami egészen,
még hitványságában is mindenét odaadó és emberi,
aki a végső lépésre elszánni magát a csillagokból vett,
homályos, gyötrelmes jövendölések ellenére sem meri,
mert félbehagytam a nekem szánt Művet
és az építők gyémántkalapácsát magamtól
bosszúsan s utálkozva messzire hajítottam,
a bűnbánatot pedig, hogy ne fájjon úgy:
szívemből, mint szikkadt sivatagi gyomot,
gondatlan kertészsuhancként kiirtottam,
hogy valamiféle tűznyelvek szálljanak
rám; hogy egyszerre legyek a kelő nap
és a mozdulatlan, elnyugvó telihold is,
és megtaláljam, amitől a földi lét megfosztott;
hogy elérkezzen a megérdemeltnek
hitt mennybemenetel, az apoteózis,
de nem lehettem egy Géza fejedelem,
aki tét nélkül, pusztán mert megteheti,
kedve szerint mindegyik istenének áldoz.

Szomjaztam a melengető, égi szeretetet,
de ugyanúgy kívánkoztam szakadatlanul
a megfoghatón túli, ősi és titkos tudáshoz
és azt hittem, értem is az Írást, nem pedig
csak kedvemre forgatom ki annak betűit,
akár holmi latrok vagy néplázító papok –
szerepem izzasztó súlya alatt mégis
a lelkem helyére kiszakított űrben,
öntözetlen mirtuszként sorvadok,
mintha megkaptam volna a magam
passióját, ami nem olyan látványos,
megrázó, átélhető vagy érdekes,
amíg testem minden porcikája
a rárakódott, sekélyes vádaktól
fekélyes, foltos, mocskos, mételyes,
és bár most, hogy már késő, utólag
mérlegre teszek minden bennem
kavargó álmot, hibát és kudarcot:
a gondoskodó Hatalom ugyanúgy
süldő nyulaként játszadozna velem,
és közönyösen ragadná a grabancot
meg rajtam, hogy kíváncsian figyelje,
meddig tűröm, meddig csinálom tovább,
és a tékozló tanok hirdetésétől ketrecemben
mikor undorom meg; mikor bukom el végre,
és mikor fog összerogyni lábam, ha vándorlása
során a legmélyebb és legsötétebb szakadékok
peremét egyszer már kábulatában elérte –
ám nem hagy teljesen nyugodni most sem
egy utolsó, reszkető kérdés, ezért bárhogy
is szeretném: rekedtes, károgó hangomat
nem lehet még mindig a bitófára vetnem,
amíg nem tudom meg, vajon én árultam-e el
az Isteni Igazságot, vagy halhatatlan gőgjében
az árult-e el vajon naiv hűtlenségemért engem.

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten: