2024.04.21.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Ocsovai Ferenc: Hegylakó

Ocsovai Ferenc: Hegylakó

4 min read
Járom ezt a világot, amíg a csalfa jóslatok / és gaz ígéretek folyton csak félrevezetnek, / így még ha be is teljesülne néha egy-egy: / akkor sem hiszek megfáradt szememnek

Járom ezt a világot, amíg a csalfa jóslatok
és gaz ígéretek folyton csak félrevezetnek,
így még ha be is teljesülne néha egy-egy:
akkor sem hiszek megfáradt szememnek,
hiába zúg a fejemben őseim dicső szózata,
hogy kiváltságos, különleges a mi klánunk;
hogy szembe kell szállni minden szélvésszel,
mert ezt a terhet, ezt a nyűgös halhatatlanságot
már életében sem tudja felfogni senki ép ésszel,
noha talán nem több ez a végzet,
mint mákonyos álom, vadkender
és a serpák által rágcsált
kokacserje bódító levele,
ami segít vándorutamon, hogy megőrizzem
vérmérsékletemet, és újult erővel léphessek
tovább az ösvényen a hófödte hegyek fele,
mégis, mint egy fülbemászó Queen-sláger,
tér vissza hozzám a végtelenül kínzó kérdés,
és nem hagy békét, pihenőt bárhol is tartok,
hogy ki akar örökké élni: miért és kiért
kell még folytatnom ezt a reménytelenül
meredélybe vesző, halovány tündérharcot?

Úgy vándorlok, mintha lenne még rá némi
esély, hogy találok valahol hozzám hasonlót,
akit az évszázadok súlya ugyanúgy görnyeszt;
aki ugyanúgy, mint én, szörnyű titkok tudója,
és aki a hálátlan, zsarnoki élet felé, cserébe
rendkívüli hatalmáért szüntelenül törleszt,
de el kell fogadnom, hogy ez merő káprázat,
és magam vagyok, mint a híres brit tévéhős Doktor
vagy Duncan MacLeod, fajtámnak utolsó példánya,
aki mégsem nyerte el jutalmát, és a halandók
könnyű léte helyett továbbra is a ködös csúcs
felé viszi, ameddig csak győzi, mindkét lába,
amíg egyetlen társam, aki velem hál éjjelente:
a jámbor, makacs Magány, aki mindenféle lélekemelő,
megtérülő, személyiségfejlesztő szenvedésekről fecseg,
nyájas suttogásaitól lázasan pedig látok is
olykor homályos alakokat ott, a távolban,
amitől szívem, ajkam, kardom megremeg,
aztán rájövök, hogy ez csak a fehér vakság:
puszta délibáb, és nem is áll ott senki,
üdvözlését bármilyen forrón is várom,
és megint hallom a medveüvöltést átfagyott
testemből, ami megsúgja nekem az Igazat:
bárhogy is szeretném, ezen az úton nincs,
és nem is lehetne sosem hűséges párom.

Választhatnám az egyik biztos hágót,
de a trollok, jetik és boszorkányok
csábító hangja mindig másfelé terel –
mintha egy gulágon lennék,
ahol a szabad akarat helyett
a pillanat furcsa szeszélye
minden foglyot átnevel,
és csákányommal egyre
a szívós jégfalat ütöm, mert mögötte ott a kincs:
a gyarló földi mámor, amelyről annyit regéltek,
így én is bizakodom, hogy ha elég bátor leszek
a csatában, még ha bele is pusztulok:
legalább a Valhallába végül betérek,
de a barlang kristálytükrébe nézve
mégis látom, hogy csak egy siheder legényke:
egy Peer Gynt vagy Nils Holgersson vagyok,
és csodálatos kalandozásaim közben próbálok
úgy tenni, mintha leckekönyvemben
nem tornyosulnának egyre jobban fel
az önkéntelen, könnyes házi feladatok,
amelyek elől, mint egy bibliai próféta,
menekülnék már el, hiszen hősieskedő
hazugságaiktól, mint egy vértől s bortól
részeges katona, végleg megcsömörlöttem.
Mintha valamiféle rejtett, féltékeny istenek
lángja lenne: kialudt, üszkös tűzhelyem mellett
éveken át annyira mélán és elszántan őrködtem.

„Gilgames vagy – mondja egy imbolygó szellem –
hiszen nem tudod magadból teljesen kitörölni
a boldogságra vágyó egyharmadrész embert,
de a mennyei szikrát sem tudod kioltani,
és mindig kovácsolsz magadnak a porból
egy másik ékes és csillogó acélfegyvert,
agyagtábláidra pedig szorgosan,
mint egy túlvilági jegyző vésed,
hogy mikor, mennyi ideig birkóztál az Égi Bikával,
amíg folyton csak Istárokat és Júnókat engesztelsz ki
a bosszúálló istennőknek kijáró hajbókoló imákkal,
pedig te magad vagy a Teremtésben az egyetlen,
aki feloldozást adhat, ha bukott, angyali haragod
sárkánytüze kebledből már réges régen kihunyt.
Ne pusztítsd el, csak szelídítsd meg a szívedben
tomboló féktelen ikerpárodat, a bajnok Enkidut,
és ne csak azt keresd, hogy önnön fáklyafényed
a tömegek kiapadt kútmélyére le hogyan hatolna,
hanem azt is, hogy az ő szemükben miként
gyújts meghitt ragyogást: hogyan legyél
előttük a költők közti Pelé és Maradona.”

Ilyen sugallatok gyötörnek, de itt, a sziklán,
a puszta fennsíkon senki más nem ért ebből
a rúnanyelvből már egyetlen egy betűt sem,
csak villámok és viharfellegek szórnak rám
hideget, meleget, és bár a zivatart pogány
varázslataimmal már oly sokszor elűztem,
visszatérnek fölém, hogy emlékeztessenek:
ez már nem az a kor, amikor előbb-utóbb
igazolást nyer a létezésbe öntözött veríték,
és az utódok learatják az elvetett gabonát.
Idegenként barangolok csak, percről percre
messzebb a hőforrástól, sosem öregedve,
mégis végtelenül vénen utazva
zűrzavaros világkorszakokon át,
de hiába készülök egy küzdelmesebb,
érdemesebb holnapra, ahol a szent áldozat
majd újra erőfeszítéséhez méltó becsben áll:
Csingacsguk főnök lettem, az utolsó mohikán,
aki körül minden elpusztul, új mag nem terem,
és nem maradt jottányi idő semmire sem már,
ezért bár ráérnék: türelmetlen vadként rohanok,
égek, sorvadok, elfeledvén, hogy úgysem nyerhetek
én nyugalmat és véget, mint a víg halandók, már soha.
Who wants to live forever? – hullámzik tarkómon végig
a megváltatlan lelkek remetedalának válasz nélküli sora.

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.