Home / Ocsovai Ferenc: Esztergomi szimfónia

Festői nyitány. Szent István, a keresztény Vajk
fejére teszik a díszes, fenséges koronát. Látom
a boltíves, kecses szobrot vitorlázni az éjben,
amely mint tömören izzó, hófehér alabástrom
ragyog a sötétben, ahogy a fekete Dunára nézek
a Várhegyről. Észreveszem, hogy a túloldalon
azok a sápadt pontok ott már Párkány fényei –
egy különös földé, amely hozzánk tartozott,
és amelynek most is ezernyi szállal fonódnak
a magyar oldalhoz összeforrasztott hídpillérei,
ahonnan rendszeresen járnak a Kakas városába
át egy-egy kaszinó, a Vadas-fürdő, a Simon-Júda,
vagy egy korsó Fácán, Radegaszt, Krusó miatt –
aki itt lakik, ezt a sok fogást már úgyis mind tudja,
de amíg a távoli Észak termő síkjait fürkésszük:
nem mindig vesszük észre a mi szelíd, déli
dombvidékünk tavirózsaként lebegő árnyait.

Mintha délibábos pusztává változna a táj,
úgy simul ki minden a folyó tükrében,
amint mélán figyelem lassú hullámait,
és érzem: ereje van e helynek, és egykor
Solva királylány azaljai és a vad kelták
sem véletlenül ide telepedtek le éppen,
meg az sem, amikor az első köveket rakták
le a győzedelmes Anyaszentegyház nevében,
de később is még annyit hadakozott Balassa
büszke végváráért osztrák, török, frank,
morva, szovjet, csehszlovák és magyar,
amíg körútra indulok szememmel és ámulva
figyelem, hogy a meredek, sziklás hegyoldalból
a gömbölyű, kopott dzsámi jókora darabot eltakar,
lenn, a zöldellő Erzsébet-parkban pedig most is
ott harcolnak az Ötvenhatban felkelő srácok
nyughatatlan, géppuskát markoló szellemei,

és a Prímás-sziget vagy a Víziváros felé menet
még mindig, akár a mandarin fogazott gerezdjei
vagy egy hagyma szirmokként szétomló rétegei,
úgy rogyadoznak a Tökház árva tetőszerkezetei,
mellette, a Kis-Duna partján, amíg télen-nyáron
örökös őszi ünnepélyben, bágyadtan sorakoznak
egymás után a susogó platánok, diók, gesztenyék.

Annyi magányos, lehorgonyzott ladik, csónak
és pillanat: ódát zengeni róluk bármilyen
skálán vagy színárnyalatban is kezdenék,
mígnem egyszer csak ott találom magamat
megint a macskaköves Széchenyi téren tele
kávézókkal, éttermekkel, szökőkutakkal
és szűnni nem akaró szinkópás zsivajjal,
a távolból, a Kerektemplom felől pedig
felbődül a hadak vicsorgó oroszlánja
mancsában az ékes árpádsávos pajzzsal,
és ahogy gondolatban vissza-visszaszállok
Adalbert bazilikája mellé: feldereng előttem
a Tamás-hegy hamisbástyája és erődített fala,
az est csöndjébe pedig a Vaskapu, a két Strázsa
és Dobogókő sámánéneke vegyül – a táltosok,
javasok és gyógyító papok misztikus otthona,
de a Búbánat-völgy sincsen messze: édes,
vörös és fehér kincsét megannyi görnyedt
hátú strigonér pince nagyhasú hordója őrzi,
és ha belekóstol az ember: sólyomként szeretne
egy kicsit a Pilis és Gerecse nyúlványai fölött
megtépázott, rab lelkével szabadon körözni,
amíg a magasból kirajzolódik a sok töredék,
irtás, ösvény, határvonal, a helység egykori mérete.
Ódivatú áruházak, lámpás kis utcák, álmos ablakok,
patinás kupolák. A Fürdő Szálló feltámadt kísértete.

Emlékszem még a sok mókás szilveszterre,
augusztus húszra, születésnapra, ballagásra
sőt, egyszer az egomi Múzeumok Éjszakájára
ebben a tiszteletbeli megyei díszpolgárban:
e kényszernyugdíjazott székesfővárosban,
amely nem kapott talán annyit a történelemből,
amely neki szenvedéseiért osztályrészül kijárna,
és gyakran tetszik úgy, ha megcirógat egy-egy
üde, világok közt vándorló, sejtelmes fuvallat;
hogy a századok mögött sokkal hatalmasabb,
egy már anyaméhben elvetélt és soha fel nem
épülhetett, dicsőséges metropolisz hallgat,
és egy élet finom szólama, ami hozzákötött
volna: egy jóval egyszerűbb és derűsebb
zenei minőség, amelyet nem kellett
volna a hangjegyek közül kihagyni,
és amelyben nem csak dölöngélő kocsmai
feltételezésekkel és vérig sértett elméletekkel
lehetne a sors legfőbb kérdéseit megvitatni,
ha felcsapunk egy-egy kötetet a barátokkal,
és megelevenedik néhány majdnem
elfeledett vers, értekezés vagy novella,
ám az ember múltjába merül, bezárkózik –
szíve faggyas gyertya-ábrándokból
emelt, dacból rommá lőtt citadella,
fülében pedig tovább nyöszörög
a vonósok zsigeri, mély fájdalomból
komponált, melankolikus moraja,
amire szomorúan felel odakintről
egy régi kuruc tárogató délutáni
órákban felcsengő, síri dallama.

Innen indult, e hegyről minden.
Strigonium, az érsekek, királyok,
szentek, fejedelmek, nádorok bölcsője,
és itt álltam rajthoz hervadt babérommal
én is: a kalodába zárt, karóba húzott nóták
szégyenpadra szögezett, felnégyelt költője,
akinek néha gúnyosan odavetik azért
játékszerül a kámforral kábító hírnevet
és az indián vízmosásokban
talált bolondok aranyát –
most döbbentem hát rá igazán,
mi volt az oka, hogy ez a mostoha,
ráncosan mosolygó, rögös vidék
engem mégis ennyire hazavárt,
hiszen visszhangjaink ösztönösen,
mint két remegve zúgó, zokogó harang
vagy törött orgonasíp csengenek össze,
és ott fekszik holtan a csatatér bennünk,
amely hűs, szilvafás tündérkert volt,
mielőtt a háborúk sűrű méregvihara
tette volna kéjes irigységből tönkre,
így most csak egy összeégett csonk,
egy élő sebhely, egy bocskoros lelet,
amelynek gyönyörűsége viszont
még mindig kilátszik a fűstölgő
roncsok és megfakult ágyugolyók alól –
ám egyikünk rongyos kottája sem illik
bele a fényes Mennyei Harmóniába,
hegedűnk róla bármilyen élénken,
lágyan és szenvedélyesen is dalol…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük