Egy nagyobb igazságnak része voltam.
Attól féltem, elhárítom a felelősséget,
ha elhatárolódom végzetes tettemtől;
ha csak kívülről és felülről szemlélem
önmagamat, pedig csupán egy eszköz
voltam. A kard és a korbács, az isteni
végrehajtás a Mennyei Ítélet szemében.
Toll a buzgó túlvilági írnokok kezében,
kalapács a szigorú pokoli bírák asztalán,
fejsze pogány szigetek barbár gyarmatán,
ujjaimat pedig egy gondviselő hatalom
vezetgette, ahogy a cselekedeteimet is,
testem pedig kopogó marionettbáb volt:
parancskövető robot egy páncélba zárt
szellemmel: halandó húsból szőtt gúnya,
amelyet a Bosszú Angyala öltött magára,
hogy megbüntesse a hozzád hasonló nőket,
te Kirké és Pandóra lánya, te Lilith unokája,
te, akit az édenkerti Évának és Aphroditének
és Édith Piafnak és a Jefferson Airplane-es
Grace Slicknek és a Janis Joplinnek hittem,
ám aki nem a tenger kéklő habjaiból, vérből
és agyagból született, hanem tűzfolyamokból,
összeaszott sárból és füstölgő méregtavakból.
Fogta hát kezemet ez a higgadt és tudós erő,
és csak sodort magával át korokon, képeken,
hangulatokon szavával. Féktelen tajtékomat
engedelmesen csörgedező medrekbe terelte;
túlburjánzó őserdőmet barázdáiban nevelte,
hogy Szent Mihályként küzdjek meg a Sátán,
Héraklészként a Hüdra és György lovagként
a gőgös Sárkány ellen, aki viperaként mászik
az ember keblébe, ahogyan te is szennyesen
és csalfán az enyémbe fészkeltél, meg még
ki tudja, hány ábrándos tekintetű férfiébe
előttem, akiket leheleteddel megkísértettél,
és akiket magasabb, szeráfi minőségükből
próbáltál lerántani egybites bordély-kalodádba
pusztán irigységből, ha már egyszer így alakult.
Az ő görcsös, elárvult hangjuk vagyok most.
Az ő torkukból szólok, mint ezernyi csonkán
kúszó holttest egy óriási és dohos sírkamrában,
amely a te méhed, és ami tele van csontjainkkal,
amiket Ezekielként keltek életre az Úr akaratából,
mert nem önbíráskodás ez – ne is gondolj dacos
és renegát, marcona vadnyugati hősnek engem,
hisz’ a Karma és Dharma kíméletlen bölcsessége
olvassa fel előtted a leggyalázatosabb vádpontot,
mi szerint tudtad, mit teszel, mert ugyanabban
a szörnyű bugyorban szenvedtél te is, mint én;
mert ugyanolyan bukott és szárnyaszegett
metafizikai tünemény voltál te is, mint én,
és ha valakinek, neked tudnod kellett volna,
hogy mint az iszapbirkózók és a kötélhúzók;
csak egymást rángatjuk vissza és döngöljük
sértett haragunkban egyre inkább a földbe,
miközben éppen ugyanazokat a lágy árnyakat
szövöd körém csábos, finom kis póklábaiddal,
amiket magadból már sikeresen fejtettél vissza,
mint Pénelopé királyné. Csak te nem önzetlen
hitvesi szeretetből tetted, hanem lubickoltál
csak a zsíros anyatejben, mit múzsáim emlőiből
zsarnoki, öntelt vágyadtól részegen fakasztottál –
te soroztál be ugyanis az Angyalok Seregébe
felcsatolva rám a drága, szorító katonaövet,
bárhogy is tagadnál, sírnál és panaszkodnál.
Hiába vádolsz, hogy ez csak dühödt kéjelgés;
hogy ez sivatagi nomádok haragja és démonok
fültépő muzsikája, mert ez nekem sem valamiféle
hálás szerep. Már milliárd könnyező éjszakán
át futottam előle fejvesztve, csakhogy téged
átkozott, ám jó szándékú, örök szentemként
s tévútra tért, boldogéletű széphölgyemként
megtartsalak – ám az Égi Kórus gyermekei
vállamra tették tenyerüket fájóan odasúgva,
hogy a büntetésnek meg kell lennie, különben
saját üdvösségemet fogja szerteszakítani a kín –
pedig már így is csak tehetetlenül, eunuchként
álltam kacagó háremed előtt lángoló pallossal
markomban s amíg szöges, paradicsomi ajtód
őriztem híven, úgy vadítottál el hastáncoddal,
mintha Salomé lennél maga, akit az üvegfalak
mögül nézhetek csak, viszont azt sem tudom,
vajon révületbe esett, rajongó főpapnőmként
nekem akarsz-e áldozatot bemutatni bentről,
vagy csak ingerelni és incselkedni szeretnél,
hogy elmozduljak vártámról, és az Alvilágba
szökhess puszta szeszélyből, kíváncsiságból,
a lelkemet pedig tálcán kínáld az Ördögnek.
Csak úgy, mert megteheted; hiszen piszkosul
önálló vagy, és úgy is állsz az individualizmus
hazug törvényében, mint a cövek, és mi mind
úgy állunk, mint magányos és rideg oszlopok,
megközelíthetetlen bálványok egyre távolabb
egymástól, amíg egyre mélyebbre süllyedünk
a mocsárban és mindannyian Münchhausennek
képzeljük magunkat; hiszen nem kell segítség,
hiszen önnön hajunknál fogva rántjuk majd ki
magunkat – de ha te ennyire szabadon szárnyalsz;
ha már egyébként is egy szerzetesi kódexekbe illő
csodalénynek látsz, akiről hallottál már elég sokat:
még jegyet sem kell venned, mert ahogy szívemet
kaptad: most ingyen nézheted végig apoteózisomat.
Ocsovai Ferenc vese legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?