A. Gergely András: Hinni Hararinak – avagy az istenítés praktikuma

Elbátortalanító valahol, mennyire függőek lehetünk a képzelettől, avagy a tudástól, megalkotott világoktól, akár megkonstruált történelemtől is. Felfogjuk, megjegyezzük, alkalmazzuk, komolyan vesszük, amit elérhetünk, s aminek tudása (őszinte önérzet szerint) meghaladja sajátunkét, ha tetszetősen kínálják…

Egy kötet van itt soron, mely csak annyiban irodalom, hogy írták is, olvasható is, de egyben az íráshoz vezető útnak alapoz meg a múltba vetett jelenképpel, s egy másik könyv, kísér(t)ő társaként. Fülszövege szerint a könyv meghatározó tartalma:

„A tűz tett minket veszedelmessé. A pletyka együttműködővé. A mezőgazdaság még éhesebbé. A mitológia tartotta fenn a törvényt és a rendet. A pénz adott valamit, amiben mind bízhatunk. Az ellentmondások teremtették meg a kultúrát. A tudomány tett minket a teremtés urává. De egyik sem tett boldoggá…”.

Az ajánló, „rábeszélő”, csábításra kész figyelemterelés Yuval Noah Harari Sapiens. Az emberiség rövid története című kötetét díszíti.[1] S ha lehet (eredendően is érvénytelen) mondatban röviden összefoglalni (nem lehet, de Harari kedveli az ilyesmit), a „jelentéktelen állattól” az „istenné lett állatig” mindössze húsz hangzatos fejezetben lendületes bátorsággal fogja egybe a „tudatlanságtól” a tudományos forradalomig vezető „áradat” impozáns históriáját, Ádámtól és Évától a memóriatúltöltés kapitalista fogyasztási nyűgjéig. Mindent egyben, fogyasztóiság és hangzatosság a köbön vagy az extrapolált intenciókban. Olvasnivaló is, szükséges is, behízelgően felszínes is, meg súlyosan elgondolkodtató egyben.

Van persze egy megtéveszthetetlenül impozáns jele az angolszász típusú társadalmi-történeti interpretációknak, a világmagyarázatok kiegyensúlyozott és poénvadász változatának, melyben az „univerzális” közlés a hétköznapi közvetlenség könnyed és humoros-ironikus-mesés tónusában a hivatott tudós mintegy „le”adja az ismeretet a lelkes és érdeklődő olvasónak, aki pedig nagykanállal lelkesedik a közleményért és rajongva készteti ismerőseit is a könyv azonnali beszerzésére… Harari kétséget sem óhajt ébreszteni az iránt, hogy ilyen szerző, aki Homo deus kötetét A jövő rövid története alcímmel jelenteti meg.[2] S mert előzőleg a múlt felől indult, itt úgy véli igazságosan kimondhatónak: a múlt históriáját még a kutatók is elsősorban azért veszik szemügyre magáncélú közléseikben, hogy letudják végre ezt a feladatot, megerősítve a felszínes érdeklődőt, aki nem „tanulni” akar a múltból a jövő alakítása céljából, hanem mintegy felhasználni mindazt, ami efféle kreativitás nélkül csak szabatos ragozás vagy irodalmias képzelgés lehet, de valószerűsíthetően ennél mindig csak jóval kevesebb. „Bár a történészek időnként megpróbálkoznak próféciákkal (nem sok sikerrel), a történelem tanulmányozásának célja mindenekelőtt az, hogy ráébresszen bennünket olyan lehetőségekre, amelyeket egyébként nem vennénk észre. A történészek nem azért tanulmányozzák a múltat, hogy az megismétlődjön, hanem éppen azért, hogy szabaduljanak tőle” (59. old.). Harari nem köntörfalaz, hanem „bevállal”: a legőszintébben sugallja, hogy az adott történelmi valóságot, melybe beleszülettünk, olyasféle projekt-alapú boldogságkeresés tesztjének tekinti, melynél a csalódás mindig adott a fogyasztói oldalon, de mindig megnyugtató a tudományos aspektusból. Durván lekerekítve: tizenkilencre húz lapot, s még esélye is lehet a látványos sikerre…

A kötetről szóló elbeszélés indítása lehetne akár angol típusú fagyos humor is, mely rögtön a mindennapos képtelenségek közvetlenségéig invitál – itt éppenséggel reggelire.

„A 3. évezred hajnalán az emberiség felébred, nyújtózkodik, és megdörzsöli a szemét. Agyában még ott motoszkálnak egy szörnyű rémálom foszlányai. »Valami szögesdrót volt benne, meg gombafelhők. Na, mindegy, csak álom volt«. Az emberiség kimegy a fürdőszobába, megmossa az arcát, szemügyre veszi a ráncait a tükörben, aztán kávét főz, és kinyitja a határidőnaplóját. »Na, nézzük, mi van mára«” – kezdi kellőképpen rugalmas entrée-val (11.).

A programterv azután valahogy úgy alakul, hogy az életvilág megváltásainak sorában épp az aznapi teendők közé az egyetemes közboldogság megteremtése és a Homo sapiensből a Homo deus megteremtése kerül. Ez nem fog menni, belátja szerzőnk is, úgyhogy a következő 350 oldalát azzal tölti, miképp lenne ideálisabb jövőképe a kiborgok konstruálta világban a 21. századra már csak a halál és az öregedés elkerülését tervező, megvásárló és biztosítékokkal alátámasztó gazdagéknak. A halhatatlanság elérése és a megistenülés kínálja az alapötletet a kötet java részéhez, melyet három nagyobb részben szervíroz: A Homo sapiens meghódítja a világot; A Homo sapiens értelmet ad a világnak; A Homo sapiens elveszíti az irányítást. Ezt tizenegy fejezetben bontja ki, az első rögtön Az ember új projektjei címen egyúttal problémafelvető, szemléltető és tartalomleíró is.

Harari lefegyverzően könnyed, senkit és semmi módon nem kímél. Amit eközben elvégez, az kettős jellegű: történelem-tannak elnagyolt és vázlatszerűen kevéske, ami a tudomány nyelvén a köznapi „népszerűsítés” kategóriája. Ami közérdeklődés tárgya lehetne, azt viszont tudományosra faragja. Senki se járjon jól, s mindenki kellemesen csalódjon a piacra került műben. Így az egész kötet – van ilyen műfaj, nem szóljuk le Őt és Művét – népszerű tudományos történelem. Annak viszont elsőrangú. Hangfekvésében kortárs is, de megvan benne az evolúciós kezdetektől a virtuális jövőtervezésig minden, s az „antropocéntől” a „humanista forradalom” és „a szuperember színre lép” kérdésén át a „dataizmus” adatfolyam-kezelési mutatóiig bármi, s közben a tudás és tanulás emberi folyamatát úgy követi végig, hogy „azt még én is megértem”. Forradalmi technológiák és méltatlan visszaélések morális és intellektuális tengere ül a kötet példáin, de „a szög, amin az univerzum lóg” mégiscsak a humanizmus, az emberszeretet kulcsfogalma. A lehetséges példatárban egyik oldalon a milliók és milliárdok (emberben, költségben, távolságban és jövőképben egyaránt), velük szemben „a kormányok, hadseregek, vállalatok erősen behatárolt érdekei” (312.), s mert „az információ szabad akar lenni” (327.), ezért hát a legelső emberi kommunikációs csoportoktól a futurológiai tesztekig veszi végig a hatékonyságok históriáját, a békék és háborúk, vírusok és fertőző betegségek, aszályok és fellázadt robotok várható életképeivel kiegészítve. A „történelem során először többen halnak bele abba, hogy túl sokat esznek, mint abba, hogy túl keveset” fenyegetésével együtt is úgy varázsol rendet a múltba, hogy szinte láthatóan épül a jövő reményteljes ábrándja már. Népszerűvé teszi a nem ismert összefüggéseket, elszámol a csalfa képzeteinkkel, s tükörbe néz helyettünk is. Hogy az általa felskiccelt „emberiség” hogyan talál tükröt a reggeli arcvonások rendezéséhez – ezt már nem pontosítja.

A homo deus-hoz vezető utak közül is gazdagon válogat. Már nincs egyetlen vallási főistenünk – tudatosítja olvasóiban –, megteszünk hát helyébe mást és másokat, a lényeg a szertartásos gesztuson, a teremtő lélek felszabadult torlódásán van. De bekúszik ebbe az istenkeresésbe a „hallgass az algoritmusokra!” szentencia is (336.), elárulja A siker titkát, leleplezi a Tudomány és birodalom nászát, A kapitalista hitvallást, Az istenné lett állat sorsválasztási kényszerét, s a megistenülés immár elkerülhetetlen önképének megvalósulási módját is.

Harariban talán megrémítő a retorikus gőg, amellyel mindent (is) jobban tud, ugyanakkor az a jó, s egyúttal az a felszínesen cseles, hogy szépen és ügyesen ellenpontoz, de ezt nem sürgetően teszi, hanem látványos sugallatokkal. Azt írja például:

„Ha éjszaka szúnyogok zümmögnek a fülünkbe, és zavarják az álmunkat, tudjuk, hogyan irtsuk ki őket; ha azonban egy, az agyunkban zümmögő gondolattól nem tudunk aludni, azt a legtöbben képtelenek vagyunk kiirtani magunkból”. Mármost ez jól hangzik egy amerikai középosztályi fülében, de a mondat mintegy megfeledkezik arról a kb. két-három milliárd emberről, akinek mindig is dünnyög valami szúnyog a fülében, mert olyan helyen él, s arról a további ugyanennyiről, akinek nem szoktak agyában gondolatok zümmögni. Egész „emberiségben” gondolkodva ez talán csak fele arány, de a mondat respektus-tartalma mégsem méltatja őket elfogadásra. Vagy ilyen megoldással él a kiadói ajánlás szintjén: „több ember halálát okozza az öregség, mint a fertőző betegségek; és több ember követ el öngyilkosságot, mint ahányat a katonák, terroristák és bűnözők együttvéve megölnek. A kora 21. században az átlagember halálát sokkal nagyobb valószínűséggel okozza a mértéktelen zabálás a McDonald’sban, mint az aszály, az ebola vagy az al-Káida támadása…”

– s a fülszöveg-gondolat szinte minden eleme érvényes valamiképpen, de valahol mégis hiányzik belőle mondjuk az öregség közvetlen nyűgjeinek érdemi tudomásulvétele, a fertőzöttek kínjai, az öngyilkosságok civilizációs okai, a terrorizmus fenyegetésétől való félelem több földrésznyi ténye, a McDo-ba sosem járók végtelen tömegei, stb.

Mindezek Harariban nem a felszínesség jelei, hanem talán a kontrasztok fogalmazására, hatékony és sikerképes előadásmódra beállítottság tapasztalatai, vagy az olvasói elszántságban rejlő ellentmondani akarás gondolkodás-közelbe invitálásai. Mondok egy hangzatosat – ha tetszik, fogalmazz pontosabban, ha meg nem, akkor konstruálj saját magadnak másik hangzatosat! Ehhez alapanyagként egész kötete oldalanként tele van ilyen mondatokkal vagy gondolatokkal, s mert a kötet alcímeként a jövő történetét is ígéretbe foglalta valamiképpen, igazán impozáns, hogy már az első fejezetben kijelenti: amíg 1016-ban lehetett tudni, hogy a jövőt fél évszázadot ugyanaz fogja meghatározni (királyok és papok uralma, éhezés és járványok, háborúk és félelmek), addig 2016-ban már semmit sem lehet arról tudni, mi lesz 2056-ban, sem a világról, sem a hatalmakról, sem a békéről, sem a járványokról, sem az ember testének milyenségéről (58.). Így hát a rövid történet meglehetősen rövidre tudna sikerülni, a „tudás paradoxona” egyhamar összecsuklana az előrejelzés szakszerűségének hiánya és lehetetlensége miatt. A kötet ennek dacára tele van nanotechológiai hipotézisekkel, virológiai jóslatokkal, mesterséges intelligencia-félelmekkel, a tudható tudás tudhatatlan tartományaival. Jó is ez, meg kevés is. Szép és impozáns, amint az emberiség történetét („projektjeit”) meghatározó egzakt félelmek körét az éhínség, a járványok és a háborúk immár letudott gondjaival jellemzi, majd megállapítja ezek múlt idővé válását és „az ember új projektjei” szerinti újratervezések aktualitását. Beleértve az értelmes tervezést, az ember önmagáért való létének céltudatosabb tervezését, s maga az értelmes lét feltételeinek aktualitását is. „Tisztán tudományos szempontból az emberi életnek egyáltalán semmi értelme nincsen. Az emberiség egy vak fejlődési folyamat eredményeként jött létre. Tetteink nem valamiféle kozmikus, isteni terv részei, és ha a Föld bolygó holnap felrobbanna, az univerzum valószínűleg ugyanúgy működne tovább. Legjobb mostani tudásunk szerint az emberi szubjektivitás nem fog hiányozni belőle. Ennélfogva bármiféle ’értelem’, amit az emberek az életüknek tulajdonítanak, csupán káprázat”.

S ha immár gondolatilag-indulatilag legyőztük mai projekt-napunkon a fertőzések világpusztító tömegeit, le a háborúk folytonosságát, valamelyest az általános éhínséget, akkor a „mihez kezdjünk ezután” előjegyzési naptárba kívánkozó alternatívái között az öregedés legyőzését, a halál kicselezését és az ember teremtő istenné tételét regisztrálhatjuk a még ránk váró programok meghatározó részeként – hogy holnap ismét álmos-gyűrötten tükörbe nézzünk és újabb terveket célozzunk meg. Az emberiség lehetséges jövőinek vázlatrajzával Harari érzékenyen provokál és népszerűen oktat is. Előző műve, a Sapiens-kötet, az emberiség múltjának rövid története után a jelentörténet sokkal izgalmasabb, mint néhány más sci-fi, melyek csupán közelítik a rövid mesét, de az ember 2.0-ba száműzését ugyanakkor bölcsen és izgalmasan megoldják, illő kímélet nélkül. Miért ne lehetne ugyanakkor a saját jövő saját képével szembesülnünk a tükrünkben…?! Legalább holnapig, s röviden?! Egy 3.0 is beiktatható lenne, s attól kezdve csak a variáció-számok beszélnek helyettünk…

Hihető is, tetszetős is mindez, kétségtelenül. De amúgy meg…, ha tehetik, ne higgyenek nekem egyetlen betűt sem! Inkább olvassák Hararit! Mert ha ő nem is mindenkit érdekel, a holnap viszont annál többeket. S erről sokat mond, akkor is, ha sok jövő még több lehetőségéből csak válogat kedvünkre az étlap-formáláskor.

Mindemellett is kérdés marad végül: a sokat mondás, a sűrű üzenet valóban korunk rentábilis eljárása-e? Ha a feltételezett és kivitelezett dataizmus máris itt toporog az ajtónk előtt, sőt a képernyőnk közepén, akkor mivé lesz az olvasó ember, aki éppenséggel Harari munkáit vagy mást falatozna reggelire és ajánlana altatóként a nagypapának, meg a tengerparti középosztályi nyugdíjasoknak? Az olvasáskutatások többsége szerint ma már a „klasszikus” értelemben vett Olvasó igencsak ritka /persze tőlem is ritka ily általánosító megfogalmazás!/, a kritikus olvasó még kevésbé fogékony az efféle „múltjelen-jóslatokra”. Akkor hát mégis, kinek szólna Harari morálpatetikus geohistóriája?

Talán leginkább azoknak, akik „vevők” erre a poszthistorikus pátoszra, és mindazoknak is, akik erről csak fanyalogva állapítják meg: ha egyet sem értek vele, ha nem hiszem egy szavát sem, akkor is már megvettem a könyvét, s épp most látom megjelenni a következőt, a 21 lecke a 21. századra címűt. Szaladok is, megvenni, nehogy elfoggyon…

---

[1] Fordította Torma Péter. Animus Kiadó, Budapest, 2015., 384 oldal

[2] Fordította Torma Péter. Animus Kiadó, Budapest, 2017., 367 oldal