Hódi Hajnalka: arc

bármit megláthatunk már a világból
csak saját arcunkat sose
ovális, széttört nagytükör
mégis mennyi minden megtörtént vele

a fény zöld vidámparkot rajzol elő
kis markomban anyám keze
meleg, tejszagú kelttészta
fog erősen, mindentől megvédene

a repülő polipra nem ülünk fel
a surrogó, sötét fémtest
döng, kibocsátja csápjait
gyötrő félelem – mi lesz, ha széttörik

a dodzsemet nem engedi mégse
indul, visszadöccen, indul
gyanús, fáj ez a lüktetés
a szmogos páternoszter is átfordul

végigmenni már nincs idő, vigasztal:
a vattacukros még belefér
pörög, forog a forró kristály
közelről nézni, ez mindent megér

a szertelen, lázadó anyag mint őrült
napkitörés egyszer csak kicsap
anyám halálra rémül már késő
a fémízű cukor arcomba ragad

aznap minden vibrált, megégett, a világ
erőterébe valami belemart ott,
anyám szemében látom ma is magam,
ezt a forró, rémült gyerekarcot

Hódi Hajnalka verse legutóbb a Szöveten: