Köves István: Riadt szégyen (Hominem conservat)

Hajnalban küszöbömön újra vér rozsdáll,
pikkelyszemű halottakat kerülgetek ijedten,
odvasodottá tátott szájukból a fájdalom
kifosztott madárodúja feketéllik,
tályogos fogként lehel bűzt ránk a reggel,
részvét és bánat lábamhoz lapulva követnek,
leóvatoskodunk szájzárral a vízpartra, a martra.

Csillámlanak lábamnál csalfa Duna-kavicsok,
fösvény vízzé vált a már rég nem kék folyó,
csillogása is oda, hogyan is lenne fürgén fecsegő,
csöpögő jégcsapok nélküli tél közeleg
és gumimatracok nélküli, ziháltató nyár,
a félrenézések, a kékülő véraláfutások,
az elfordított fejek városában, ahol
egy hajnalon úgy lövik le majd a költőt,
mint egy vadnyulat, nem kötik be a szemét,
és senki sem dug majd előtte vérvaras
szájsarkába egy meggyújtott búcsú-cigarettát.

Süvítő rakéták, szirénajaj, dohogó drónok,
azt mondják, nem könnyen, de meg lehet szokni,
ahogy a közös szégyen is csak rászárad
valahogy a megerőszakolt nők csatakos ölére.
Nézem a túlparton füstölve remegő támfalakat,
a sor térdrebombázott, kiégett házmaradékot,
olyanok, akár egy-egy lecsúszott betonzokni.
A harminc ezüst kamatai máig kitartanak.