Lövei Sándor: Üresen maradt vászon

Az üresen maradt vászon
napsütésben fehér fennsík,
hegyek nélküli semmibe révedő
vajszín végtelen.
Nem festettek rá semmit,
szövete a bomló időtlenségben
bebarnul,
korhadni kezd a szál, csomózott felület,
adhatsz neki éveket
mire szétcincálja a szél a kert ölén,
megkóstolja a hó,
eső koptatja viaszát.
Az üres vászon néma maradt,
nem üzen se tájjal
se csendélettel,
nincs semmi dolga az élettel.
Isten csendjét őrzi
ez a pusztuló üres kép,
ilyen hallgatag Isten is,
nem szól hozzánk
ráncainkat vastagitja észrevétlen,
s mire feleszmélünk,
megyünk a földbe szétszálazott,
hamvadó humusznak,
fölöttünk a traktorok is elhúznak,
eke szaggatja szürke porrá halott
testünk nyomait a rögökben.
Mi is némák maradunk és tiszták,
mint az örökre üresen hagyott vásznak,
mi sem hagyunk végül üzenetet a világnak.

Lövei Sándor verse korábban a Szöveten: