PRÓZAIRODALOM

Juhász Zsuzsanna: Pecsét

Csak a gyerekorvos állt melléd, csak ő akarta, hogy maradj még.
Maradj legalább még egy hónapot, hogy a tüdőd érettebb legyen, mire megszületsz. De anyád sürgetett, és sürgette az orvost is. A szülészt, hogy legyen vége már. Bizonyára nem hagytad dolgozni az utóbbi időkben, a táppénz meg kevés. És a vized is zavarossá vált, amiből anyád babonásan arra a következtetésre jutott, hogy jobb neked idekint. És persze neki is jobb lesz. Mert ugyan mit is tehetett volna, hogy kapcsolata apáddal végleg megpecsételődjön, ha nem azt, hogy szül neki is egy gyereket. Csakhogy elfogyott a türelme, úgy látszik. A pecsét, a jelkép valahogy túl valódira sikeredett. És terhesre, unhatóra. No meg közeleg az ősz is, és onnantól kevesebb lesz a munkája apádnak. S tán többet kell hízelegnie a főnöknek, és többször kell kígyót-békát dobálnia a munkatársaira, hogy őt tartsák meg, őt egyedül.
És kel majd és fekszik, és alig lát téged. És olykor a csontja velejéig dermeszti a rémület, hogy mi lesz, ha nem lesz munkája. És az anyjára gondol ilyenkor, mint a haldokló katonák. És bújna alá, bújna a szoknyája alá újra. És a háta közepére se kívánja anyádat, mikor minden gondra azt mondja, megoldjuk, mert tudja. Apád tudja, hogy megoldani mindent neki kell, egyedül. Neki kell majd gyorsabbnak, kiválóbbnak lenni. Biztos befutónak a cégben.
Mert te vagy. Mert te lettél.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten: