Ha van egy híres, jobbadán szólva „világhíres” írónk, s az emlékére készült kötetben van további ötvenkét írás Róla, mihez is kezdünk ismertetőnkkel? Hogy Róla szól, erről kéne tudósítani? Mert emlékére írták? Hogy a magyar (és nemcsak magyar, hanem európai) értelmiségnek tetszik-nemtetszik viszonya volt az íróval, írói életművével, emberi habitusával, végtelen nyitottságával és békéjével? Vagy hogy tisztelték és sosem hajcihővel idézték? S hogy mindig más és más írásai, de mindenkor európai értelmiségi kapcsolatai világpolgárrá, a PEN Klub elnökévé is tették, miközben a legsikeresebb regényének mondható A látogató is csak egy kvalifikált értelmiséget érintett meg a szó társadalomkritikai értelmében?

El most az elnagyolt szavakkal, a lapos utalásokkal…! Konrád Györgyről van szó, akinek mindenkori „látogató” szerepe sok évtizede ott rejtőzködik a szociális érzékenységünkben, a részletes és pontos megfigyelői szerepe meg élethosszan ott volt és maradt a szociális érzékenységű közgondolkodásban, továbbá zsidó származása egyvégtében morális előny és leküzdhetetlen másság jele maradt, s a világról való érzékeny képei is részben evégből származtak, látványos szolidaritása is mindenkoron őrizte ezt a helyzettudatot. Kisebbségi volt, avagy egy kisebbség kisebbsége inkább, akinek nem elmaradt önérvényesítés lehetősége, nem harsány követelés jóvátételi formája maradt zsidóság, hanem mindenkori nézőpont, látószög, az alávetettség-közeli társadalmi érintettség csalhatatlan jele. S mert nem éppen zsidósága volt az önérvényesítés kínálkozó útja, talán előbb érett társadalomkritikus befogadóvá, mint íróvá…

A kötet írásai nem engedik a kísértő csábítást, idézni abból, amit pályatársai megfogalmaztak a hiány és fájdalom napjaiban, a halálát követő időkben. Az örök látogató. Konrád György 1933–2019 című kötet (Kőrössi P. József összeállításában) a Kossuth-díjas író, esszéista és szociológus élete és életműve körül, személyisége varázsával szólal meg, a magyar írótársadalom a külföldi barátok-pályatársak körében él tovább a kötet révén.[1] A legkorábbi pályatárs, az életút kezdeteinek reflexív partnere a ma már akadémikus Szelényi Iván volt, aki a „Te vagy a barátom!” mondatot idézi föl búcsúzó szavaiban a kötet első oldalán, így emlékezik vissza Konrádra:

„Különböző hatásoknak voltunk kitéve életünk felében, így természetesen akadt néha véleménykülönbség közöttünk – az lett volna elképzelhetetlen, ha mondjuk 2014-ben mindenről ugyanazt gondoltuk volna, mint 1974-ben –, de ez barátságunkat soha nem sértette. Gyuri nem hiába mondogatta nekem, ha itthon maradtam volna, belőlem is SZDSZ-es lett volna, de nekem sok év hiányzott a demokratikus ellenzék hazai építésének a folyamatából, így 1990-ben már egyik párt se tetszett (azóta se tudtam pártot választani, 2009-ben Gyuri is kilépett az SZDSZ-ből). Gyuri egyébként is higgadt beszélgetőpartner volt, nagyon tudott kérdezni, s kerülte a magyar közbeszédben oly gyakori indulatos kijelentéseket. Lesznek sokan, akik fenomenális irodalmi és publicisztikai életművéről beszámolnak, én ebben a megemlékezésben elsősorban erről a nyolc évről vallok. A hatvanas évek vége, hetvenes évek eleje Magyarországon a ’jégzajlás’ kora volt, úgy látszott, mintha lett volna esély a másként gondolkodásra, ha úgy tetszik, a doktrínáktól független szabad gondolkodásra. Gyuri ennek a másként gondolkodásnak meghatározó alakja volt ezekben az években. A látogató című regénye ’csikágói’ tapasztalatainak megrázó, kíméletlen vallomása. 1969-ben jelent meg, s nem hiába lett világsiker (nekem még mindig ez a legkedvesebb Konrád-regényem), akkoriban azt gondoltuk, még Nobel-díjat is kaphat érte. Felesége, Juli s az én feleségem, Kati már fontolgatták, mire is költenék a díjjal járó összeget. Mi közben 1966 után nyolc éven keresztül szorgalmasan dolgoztunk, tanultuk a szakmát – a városszociológiát –, s próbálgattuk, milyen lenne a társadalomtudományban egy ilyen ’másként gondolkodó’ nyelv. Gyurira úgy emlékszem, mint a legokosabb emberre, akivel életemben valaha is találkoztam. Nekem ugyan volt valami kevés szakmai tapasztalatom – végül is 1964–65-ben eltöltöttem egy évet amerikai egyetemeken –, mégis inkább én tanultam tőle, mint ő tőlem. Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvünk 1979-es német kiadásának az utószavához írta: »nem került sok időbe nekem, hogy megtanuljam a történelem alulról induló szemléletét«. Én ugyan hajlottam erre a világképre, de tény, Gyuri ’Csikágóban’ megismerte a magyar társadalom olyan mélyrétegeit, amikről nekem csak irodalmi ismereteim lehettek Kapy utcai úri fiúként. De Gyuritól még statisztikát is tanultam. Én ugyan már kezdtem valamit érteni a számítógépekhez, s kutatási adatainkat a gép elemezte, de Gyuri kellő szkepszissel elővette a logarlécet, s utánanézett, s ő állította elő a legjobb kereszttábláinkat. De az életünk nem csak kemény munka volt. Párhuzamosan kétféle etnográfiát is végeztünk, s ebben sok örömünket leltük. Az első: felfedeztük a vidéki nagyvárosokat, Pécsett, Szegeden és Debrecenben folytattunk kutatásokat új lakótelepekről. Szinte minden héten utaztunk valahova. A vonaton beültünk az étkezőkocsiba, s megettük a 11 forintos resztelt májat. Azután mondjuk Pécsett belevetettük magunkat a város ’forgalmába’, róttuk az utcákat, s ahol kocsmát láttunk, betértünk egy italra, és beszélgettünk fűvel-fával. Majd két óra után Gyuri megkérdezte: »Ivánkám, mikor kezdünk el dolgozni?« Most én voltam a tanári székben: ’Gyurikám, mi dolgozunk, ez a szociológus munkája: ezt hívják úgy, hogy szociográfia’. Az új lakótelepek szociológiai problémái címen írtunk is ebből a kutatásból egy tisztes könyvecskét. A másik szociográfiánkat a VÁTI-ban, a ’tervezők’ között végeztük. Gyuri egy remek ’szociológus’ csapatot (mind másodállásban) hozott létre maga körül. Rajtunk kívül tagja volt még Hernádi Gyuszi és Liska Tibor is. Irodánk persze a VÁTI-ban nem volt, ezért az Alkotás Presszóban találkoztunk hetente kétszer két-három órára, egy-egy pohár italra, s jól kibeszéltük tervezőbarátainkat. De a nagy kaland a másként gondolkodás logikájának és másként beszélés nyelvének kísérletezése volt. 1971-ben írtunk egy tanulmányt a Valóságba A késletetett városfejlődés társadalmi konfliktusai címen. 1968 után lassan, de biztosan Magyarország is elindult abba az irányba, amit mi ’az uralkodó rend ellentámadásaként’ – vagyis az államszocialista bürokrácia hatalmának a megerősítéseként, a ’friss szelek’ befagyasztásaként – jeleztünk az értelmiségi könyvben. Mi viszont az ellenkező irányba 1971-ben mentünk, radikalizálódtunk. A cikket írva fontolgattuk a címet. Na jó, ’késleltetett városfejlődés’, nem rossz, bár lesznek, akik kicsit mérgesek lesznek. De tegyük ezt erősebbé: ’társadalmi konfliktusai’. Ez már kóser, ettől lesznek, akik megőrülnek. Meg is őrültek, lett belőle nagy botrány…” (184-186. oldal).

A botrány hangja és Konrád hosszú időn át „parkoltatása” is válasz volt a társadalmi érzékenység ébresztésére. Ez csupán hozzáadódott a „társadalmi konfliktusokat” időben megfogalmazó író származási és életút-fordulóinak ügyeihez, kínjaihoz, el-nem-fogadási feltételeihez. Miképp ez későbbi, leggyakrabban megjelenő témaköreinek is része maradt, sőt befogadás-történeti adalékok között is főhelyen szerepelt olykor, mások számára pedig a hiányérzet részévé is vált:

„ […] A zsidó hagyomány szerint minden nemzedékben van harminchat igaz ember – lámed- váv cádikim –, miattuk van még világ. A cadik igazság, igazságosság –, ezt nem Konrád, hanem ’sten írta bele a nyelvbe. Nézem a neten kerengő képet, Danilo Kiš emlékestjéről 1991-ből. Négy cadik a harminchatból: Rajk, Petri, Konrád, Eörsi. Most ment el az utolsó. Egyedül maradtunk, mi később születettek. Arcukon finom mosoly, boldog emberek. Így van ez: a tisztességes, becsületes ember – boldog. Kevesen értik ezt az érvénytelen falragaszok, szederjes zászlónyelvek, elfüggönyözött kirakatok világában”. (Braun Róbert: A hegyen, napfogyatkozáskor, 28. old.)

S miként a szociológusok a napfogyatkozások érzékeny „csikágói” világát idézik föl előszeretettel, a másképpen emlékező írótársak nem ellenkezésből, de az ellenzéki „deviancia” irodalmi hordalékából építik meg a konrádi képet:

„…»Már minden születésnap csak a mulasztásaimra emlékeztet, erre az ostoba öt évre a forradalom óta« – írja Konrád György a Fenn a hegyen napfogyatkozáskor című önéletrajzi regényében. Ha öt éve a forradalom óta, akkor 1961-ben járunk, s ha 1961-ben járunk, akkor az 1933-ban született Konrád huszonnyolc éves múlott ebben a regénymondatban. Ettől máris zavarba jövök, mert hátborzongató, hogy a tócsában megálló idővel, tehát a mulasztásokkal való folytonos küzdésben, itt és most, szintén koravén huszonnyolc évesen, mennyire bírok osztozni. Forradalmi tapasztalataim viszont nincsenek: generációmat történelem- és léptéknélkülinek mondják, legalábbis a mi életünk fordulópontjai nem mérhetők se ’45-höz, se ’56-hoz, se ’68-hoz, se ’89-hez. De vissza 1961-be az ifjú Konrádhoz: áprilisban lép ki

Sarkadi Imre az ablakon, s még március végén Fazekas György (A cinkos hősének egyik alteregója) amnesztiával szabadul. Bibó és Göncz Árpád viszont 1963-ig rabok maradnak, ahogy Mérei Ferenc is, akit a forradalom napjaiban épp a géppisztolyos Konrád kísérget, mintegy testőrként. Öt évvel a forradalom után tehát Konrád huszonnyolc éves, a végtelen Tolsztojt szerkeszti a Magyar Helikonnál, és hosszú sétákat tesz abban a városban, amit egyre jobban ismer, de amiről még többet, mindent tudni akar, miközben éppen belefog egy másik város, egy párhuzamos polisz megalapításába a megint-szétlőtt város romjain. Sétál, talán komótosan, s körülötte az a máshonnan ismerős, máshonnan beszélő nyári hajnal, kilencszázhatvanegy. Ezzel az állandósuló átmenetiséggel kettejük, Konrád és Petri mondataiban szembesültem először, körülbelül egy évtizede. Általuk vagyok képes áthallani valamit abból az elsüllyedtnek hitt világból, ami nem volt az enyém, s amit nem éltem. De ez mégsem nosztalgia (sem anemoia), és nem is a két korszak, az akkor és most közötti reflexanalógia, amit manapság a jogos háborgás vak rutinja bárkinek megenged. Mert ez az állandósuló átmenetiség nem csupán korszaktapasztalat, hanem közérzet és létmód. Íz a szájban, zengés a fülben, fénytörés a retinán. Közérzet és létmód 1961-ben és 2018-ban is. Konrád a csüggedésmentes kilábalásról tud talán a legtöbbet. »Mi kelet-közép-európaiak legyünk hosszútávfutók«. Válaszai nem egyszerűen segédegyenesek, hanem vitairatok, analízisek: Az autonómia kísértése vagy az Antipolitika. De mihez is kezdhetünk ezzel a hagyománnyal? Mit sajátítunk el belőle, és mi az, amivel vitába szállunk? Mert az utóbbi akkor is fontos, sőt, akkor fontos igazán, ha köszönteni jövünk. Mert a konszenzusaink legvégül mégiscsak csendbe fordulnak, a disszenzus viszont maga az alakuló élet. Érvek és zsizsegés. A hetvenes évek legvégén írt Autonómiának nekem és most például így hangzik a tételmondata: »a közép-kelet-európaiak számára a legfőbb kérdés: kialakítható-e a szociáldemokrata és az államszocialista modell között térségünkben egy autonóm szocialista modell«. A demokratikus szocializmus – írja Konrád – egyszerre igazságos társadalom, s egyben a szabad emberek társadalma. Akkoriban – s ezt a mából, de már 1990-ből nézvést is furcsállhatjuk – ilyesmi állt az ellenzéki gondolkodás centrumában. Ott a hetvenes évek végén bontakoznak ki, és ami még fontosabb, érnek össze a térség demokratikus ellenzéki mozgalmai. Az első sorban Adam Michnik áll, és Kis János és Konrád, és Václav Havel is ott állna, ha az idő szerint nem ülne éppen. »Kelet-Európában vannak erők, amelyek az államszocializmust az emberi jogokat érvényesítő demokratikus szocializmus irányába próbálják fejleszteni. A pesszimista előfeltevés, amely szerint ez az erőfeszítés eleve hiábavaló, megalapozatlan« – írja Konrád ugyanitt, és módszerként (lám, megint) a hosszú távú és türelmes munkát ajánlja. Megalapításra váró, lehetséges pólust lát és láttat Európa köldökén, pólust, amely már nem alávetett Kelet felé, s még nem öngyarmatosított Nyugat felé, nem mintakövető vagy simulékony, nem vakon importál, hanem autonóm és szolidáris. S közben tudja azt is, hogy »a segítség nem a Nyugattól remélhető, hanem a kelet-európai
független emberek gondolatcseréjétől«. Hogy így és ennek van-e aktualitása a mában (én hiszem, hogy van), s hogy mi történt mindezzel és velünk 1989-ben és azóta: talán ez a legfontosabb kérdése sokunknak, akik akkortájt születtünk. S marad is legfontosabb, hosszú távon. Innen indulunk. Osztozhatunk benne, rákérdezhetünk lágyan és élesen, vagy tehetjük mindezt bírálat, önkritika tárgyává. Ami bizonyos, hogy Konrád György műve, például az Autonómia, segít meg- vagy újratanulni, hogy hogyan kell nagyban és nagyvonalúan játszani. Azon a bizonyos hosszú távon, ha lehet, és nem az örökös (és kicsinyes) holnap vagy holnapután, vagy holnapután után igézetében. Ilyen tehát egy hosszútávfutó arányossága. Mert Konrád György, azt hiszem, magányos sosem volt. Hiszen az ő generációja a hatvanas évek legelején, az Oldás és kötés értelmiségi kerekasztalánál és másutt, számba veszi a saját vonzalmait és illúzióit, irányokat és arányokat. Mérik fel a mesterek és az előttük járók, például Lukács György örökségét, birkóznak vele, kerülve – s ezek is Konrád szavai – a bálványozó kizárólagosságot. Így lesz a kortársak és az utószülöttek számára a konrádi életmű és a konrádi jelenlét is több mint áramló leltár, több mint felelősség, és több mint vezérlőcsillag vagy épp penzum. Akár egyetértőleg viszonyulunk hozzá, akár vitázva, ez a gondolkodói életmű evidens, életre szóló, tehát hosszú távú adottságunk. Ő Konrád György, nekünk pedig itt és vele együtt adatik élnünk. Ritka szerencse” (Fehér Renátó, 56-59. old.)

Ugyanakkor az sem az életmű-egész teljes értékrendjének összképe, amit Szegő János ír Konrád emlékkötetébe:

„A városalapító és A cinkos először a második nyilvánosságban jelent meg, magyarul szamizdatban. Igazi belső emigráció: eldönteni, hogy itthon hol legyek otthon. És kikkel. Konrádot életkora és habitusa is arra determinálta, hogy a demokratikus ellenzék fontos figurája, ha tetszik apa-figurája legyen. Konrád a totális, háromszázhatvan fokos (három forint hatvan filléres) apolitika korában tette meg Antipolitika című ajánlatát, ami igazi radikális politika volt. Mindezt abban a pillanatban tette, amikor Közép-Európára (akkori nevén Kelet-Európára) figyelt a világpolitika. Várta a közép tágulását. Most meg mi várhatjuk megint.

Ahogyan 2016-ban szimbolikusnak tűnt, hogy a Kertész Imre temetésén beszédet mondó Esterházy Péter és a ravatalnál zongorázó Kocsis Zoltán is ugyanabban az évben távozott, úgy van valami rémisztően jelképes az idei nyárban is. Míg Horváth Ádám, Ungvári Tamás, Heller Ágnes és Konrád György halálát az kapcsolja össze, hogy életkoruk és származásuk (sic!) révén ugyanazokat a dolgokat élték át, addig Rajk László szerdai és Konrád György pénteki halálával mintha még nyilvánvalóbb lenne, hogy az a demokratikus építmény, ami egykor volt, mostanra teljesen víz alá került. Hiába vigyázunk a cölöpökre. Közben nagyon kellenek a gerendák.

Mindennap lement komótos léptekkel a műhelyszerűen berendezett írólakjába és írt. Talán édesapja vaskereskedése miatt is láttam íróasztalánál olyannak, mint egy régivágású mesterembert, akinek minden szerszám kézre áll. A fények is fontosak voltak és az ablakok is. Hogy egyszerre legyen külön, de ha bármi történik körülötte, akkor lássa, hallja. Megélje. Irodájában máshogyan telt az idő. Volt belőle elég sok. A kis térben rengeteg idő. Akár egy órásnál. Igen, ő az, Konrád György, az óriásmester” (177-181. old.)

Idáig érkezvén, magabiztosan mondhatja az Olvasó: miféle recenzió ez, ha szöveghosszan sorjáznak egymásra a nekrológ-részletek vagy emlékbeszédek…?! Nos, való igaz, az ismertető műfaja ennél akár szerényebb is lehet (megjelent, fontos, s kész…!), de irodalomelméleti kontextusát is behatárolhatja a keletkezett szövegeknek. Erre azonban – akár a Szerzők iránti tiszteletből, akár Konrád emlékéből is adódóan kevésbé szívesen vállalkozom. Érthető talán, hogy a megszólalók emlékbeszéde, újságcikkei, vagy Konrád saját írói weboldalán (http://www.konradgyorgy.hu/) megtalálható szövegek egymásutánisága mintha megelőzné a saját jogú emlékezés textusát… Sőt, bevallom ennek másik felén az elfogultság aspektusát is: Konrád talán legkedvesebb íróm, szinte minden könyve megvan, roppant mód tisztelem visszafogott és józan mindenkoriságát, takarékosan pontos jelzőkészletét, örök merengő és lamentáló hanghordozását, melyet a magam érzelmes-érzelgős-sajnálkozós körmöntfontkodásaimmal vétek lenne áthúzni csakis a „megkésett nekrológ” helyén fogalmazható ismertetőben. De mert az életműről, egyes opuszokról s az életút, társas környezet, ismertség és elismertség olyan tartományiat is tisztelettel illetik írótársai, melyekre magam be sem tévednék, így még indokoltabbnak tetszik Tőlük, s nem Róluk írni. Ha úgy tekintem, Radnóti Sándor, Závada Pál, Végel László, Vámos Miklós, Szegő János, Szabó T. Anna, Marnó János, Lengyel László, Hodosán Róza, Háy János, Haraszti Miklós, Garaczi László, Földényi F. László, Dalos György, Bojár Iván András tónusában még megszólalnom sem adatik, nemhogy helyükben fogalmazzak személyes viszonyt vagy annak szikár kivonatát. Lám például Dragomán György szavait:

„Friss áttelepülőként, ideiglenes kék személyigazolványomat szorongatva, mélyen megilletődve álltam oda Konrád György elé valamikor 1989 őszén Szombathelyen, mutattam neki, hogy engem is úgy hívnak, ahogy a regénye hősét, Dragománnak. (Nem hiszem, hogy sokat értettem volna akkor A kerti mulatságból, de csak azért az örömért végigolvastam, hogy nyomtatásban láthassam újra és újra a nevet.) Konrád kedves figyelemmel fordult felém, és elmesélte, honnan vette a nevet: kiderült, apám nagybátyjának Pannónia utcai postaládáján látta meg. Jó tizenkét évvel később, amikor végre író lettem, még mindig emlékezett arra a régi találkozásra, mély bizalommal segített, ahogy csak tudott, hogy elindulhassak a pályán. ’Az én fogatom jut majd a legmesszebb’ vigasztalt bennünket Annával az első nem túl fényesen sikerült berlini német felolvasásunk után, és a gesztusaiból áradó nyugodt önbizalom olyan erős volt, hogy ránk is átsugárzott. Sokat lehetett tanulni tőle, emberséget, bátorságot, higgadt, de szerteágazóan izgalmas gondolkodást, európaiságot, hazaszeretetet.

A Látogató a legfájdalmasabb magyar regény, amit a kiszolgáltatottságról írtak, Móricz Hét krajcárja mellé tettem a polcomon, időnkénti újraolvasása midig gyomorba vág, és úgy visz vissza a Kádár rendszer levegőtlen szűk sötétségébe, mintha én magam is átélhettem volna azokat az éveket. Amikor ezt egyszer megpróbáltam elmondani neki, félszeg mosollyal inkább másra terelte a szót. Tanultam a leckéből, későbbi ritka találkozásainkkor már nem kísérleteztem azzal, hogy elmondjam neki, mennyire aktuálisnak látom ismét a Cinkost, milyen mélyen megrázott az Elutazás és a hazatérés, mennyire lenyűgöz az, ahogy az esszéiben egyfajta komótos kitartással gondolkozik a papíron. Egyszer belém karolt, úgy mondta, még hátravan ebből a Dragomán történetből egy kötetnyi, ugye nem bánom, hogyha használja még egy kicsit ezt a jól bevált nevet, akkor azt hiszem, az ő tőle ellesett félszeg mosollyal pirulhattam el.

Fájdalmas most arra gondolni, hogy most már nem is próbálhatom meg elmondani, hogy milyen volt nemrég újra elővenni és újraolvasni az Antipolitikát, és A regényíró antipolitikáját. (Az utóbbi első sorait ideidézem: »Az antipolitika elcsodálkozás, az ember furcsának, groteszknek, sőt képtelennek tartja a dolgokat. Felismeri, hogy áldozat és nem akar az lenni. Nem szeret más emberektől életre-halálra függeni. Nem bízza életét a politikusokra, visszaveszi a nyelvét és a filozófiáját tőlük…«) Marad az újra és újraolvasás, maradnak az elképzelt beszélgetések, a fájdalmas, félszeg mosoly.

Konrád György meghalt, mondom magam elé, de a mondat tartalmát egészen mégsem hiszem el, rá gondolok, és látom őt magam előtt, ahogy egy hosszú nap után, fáradhatatlan, szinte elszánt jóindulattal, kicsit görnyedten, a tömeget udvariasan kerülgetve siet a berlini utcán, hogy elérje a gépet. Hogy hazaérjen” (54-55. old.).

A mindenkori (és sokszor sűrű) elutazás és hazatérés valóban Konrád állandó motívumai közé tartozik, s ha Berlinben vagy Budapesten, Párizsban vagy Csobánkán, Berettyóújfaluban vagy Hegymagason él is, kerti padján jegyzetel vagy írótalálkozón ad elő, mindig vele járt a hazatérés akarása. S a nekrológ-emlékező-megidéző szövegek többsége óvakodik is attól, hogy életút-lajstromba vegye díjait, elismeréseit, minden munkáit, társadalmi kiállásait, erkölcsi állásfoglalásait, politikai deklarációit, melyekből ugyancsak van seregnyi. Szegő János egy igen érzékeny áttekintésben jelzi is ezeket:

„Felesleges itt elmesélni Konrád életrajzát, maga is megtette több szakaszban. Előbb a kétezres évek elején egy hagyományos vonalvezetésű önéletrajzi regénysorozatban (Elutazás és hazatérés, Fenn a hegyen napfogyatkozáskor), majd pedig néhány esszépróza után mintegy ezeknek a rendezői változatát megalkotva az elmúlt években újabb regényciklust írt (Ásatás), itt azonban az emlékezet természetét jobban modellálva a terek és az idők, a találkozások és a tapasztalatok, a pillanatok és az állandóságok asszociációs módon kerülnek egymáshoz közel, akár egy hatalmas rendezőpályaudvaron. Egyszerre éreztem azt, hogy a hagyatékát állítja össze és azt is, hogy a folyamatos kísérletezés segíti őt frissnek maradni.

Ha van gondolati líra, akkor lehet gondolati epika is és Konrád ennek volt talán legnagyobb művelője. A már említett első könyve után következő műveiben fel- és kiépíti azt a regényszerkezetet, amelyben a fikció mellett nem a valóság a másik elem, hanem a szépirodalmiság mellett a különböző társadalmi-politikai jelenségek és problémák esszéisztikus-polemikus elemzése, mérlegelése és értékelése…” (179-180. old.).

A hagyatéki leltár kötetei, az emlékezők esszéi, s még a könyv egésze is úgy illeszkedik a Konrád-életmű színhelyei közé, mint amit ezen a „frissen maradási” szándékon túl a folyamatos esszé-polémia megenged regény- vagy napló-kompozíciós keretek között megszólalni. Ennek pedig talán saját szavai adják meg leginkább hosszan életben tartott üzenetét:

„A regény nem a kertben, nem a téren, nem a szállodában történik, hanem itt a papíron. A regényírás arra jó, hogy az egész életemmel dolgozhassam. A regény teljes forma, az egész tudat belefér. Amit epikumnak nevezünk, az csak az egyik metszete. Az én határainak a kifeszítése érdekel. A diskurzus nem annyira lineáris, mint inkább oszcillatív. A cselekmény: a mondatok és a bekezdések egymásutánja. A végeredmény: regényváros. Nyitott rendszer, eltart életem végéig. Egymásba kapcsolódnak a figurák és az életkörök, hőseink egyik mondatról a másikra negyven évet öregedhetnek, aztán visszafiatalodnak a lengőhintára megint.” (Kerti mulatság)

E folytonossá tett fiatalság talán a meghatározó momentum Konrád egész beállítódásában, a megértő, a túlélő, a racionalizáló, a mérlegelő, a döntésjoggal élni tudó, az emberi méltóságot mindenki számára megkövetelni hivatott életpálya egészén át…

---

[1] Noran Libro, Budapest, 2020., 232 oldal