TÁRCA

Turóczi Ildikó: Ahol nem történnek csodák és elmarad a feltámadás (levelek a táborból, 6.)

Egy kisgyerek sír az út szélén, megállunk mellette, kollégám kérdez, a gyerek hüppögve válaszol, kollégám dohog és morog, valami nagyon nem tetszik neki. Éhes a gyerek, neki ma nem maradt reggeli.

(Igen, ez gyakran előfordul a sokgyermekes családokban; az estebéd vagy vacsora bőségesebb, hogy nyugodtabb legyen az éj, tele hassal jobban lehet aludni, és megtörténik gyakran, hogy reggelre már falatnyi sem marad.)

A kisgyerek a kunyhó sarkában nyöszörög, sötét van, alig látunk, csak a nyöszörgést halljuk. Az anya kihozza a nagyhasú, vékonydongájú gyereket, bőrén elfertőzött sebek, leteszi a köszöbre, a gyerek ott nyöszörög tovább. Lassú kínhalál – mert a pénz, az a kevés, kell a többinek, mondja az anya, ez már nem lesz jobban, fertőzött. Kollégám dohog és morog, ilyen ez itt, menjünk.

(Igen, ilyen ez, és nem csupán itt, még ezernyi más helyen.)

Ha ilyen nehéz az élet, nincs pénz sem sulira, sem kórházra, mondd, miért a sok gyerek, kérdezem. Mert fele sem éri meg a felnőttkort, hangzik a válasz, lassan kipusztulunk.

(De hát túlnépesedés, migráció, jut hirtelen eszembe a sokat ismételt szólam, és elszégyellem magam, nagyon.)

Mikor a rendelőt lőtték, kollégám akkor is dohogott-morgott, a kórteremben betegek vannak, menjenek a fegyveresek odébb; odébb mentek, de előbb agyonlőtték. Három gyerek maradt apa nélkül.

(Igen, van olyan hely, egyre több, ahol ez már nem lep meg senkit.)

Menekülttábor, esélytelenség, reménytelenség, humanitárius segítség. Egyszerre megy fegyver és adomány, és kitűzzük a béke jelét, fegyverrel a békéért, lassú kínhalállal a túlélésért, van akinek ez jut, van, aki ez elől menekül, ha tud, van, aki meghal, gyorsan vagy lassabban, és van, aki szigetet vásárol magának; nem mindegy, hova születünk és nem mindegy, hol élünk, morogta-dohogta kollégám, mikor elhagytuk a nyöszörgő gyerek házát…