mint harlekin suhan át az ősz a városon /
az ernyedt tájba megannyi ősi színt hozott
mint harlekin suhan át az ősz a városon
az ernyedt tájba megannyi ősi színt hozott
szürke ködöt mi alap a köntösön
s napsárgát mely a fákon tündököl
rozsdabarnát amely a fák alatt elvegyül
vérpirosat mely cseppenként rákerül
a tespedt nyár hová futott ily hirtelen
itt az ősz mindenütt morcos emberek
Márkus László verse legutóbb a Szöveten:
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
Borús Kázmér, ahogyan a neve is mondja bánatos volt. Naphosszat ücsörgött fényűző belvárosi otthonában és a laptopját bámulta. Eleinte várakozva, vágyakozva, de pár óra múlva már szomorkodva, aztán egyre dühösebben
Emlékszem, egy fiatalasszony tekintetére, aki mielőtt végeztem vele, nevetett. Kinevetett. Beszélni nem tudtunk mi ott senkivel, ők nem értették a nyelvünket, mi sem az övéket. A szuronyos puskával gesztikuláltunk, időnként a parancsnok felordított, hogy nem…
már nem törődöm az elmúlt időszak sokszor dühítő / megalázó eseményeivel ismét nyugalom van a faluban