Vámos Hang György: Menhelyen

nem tudok aludni

magam máshová hazudni

mert úgy vagyok régen

                        oly mélyen

                                      ébren

mint aki holt s el lett temetve

e mindig új

                    mindig ugyanaz

                    egyetlen egybe

ebbe a nyüszítve mondható

hideg verejték mosdató

kikapart ébrenlét verembe

ide, hol püffedtek az egek

s messzire bűzlenek

csillag-nyüvektől elkékült sebek

ide, hol kötéllé sodródik a sóhaj

hogy el ne merüljön egy szóval

a párna fehér tajtéka felett

lehorgonyzott öblös rettenet

kitárt

szemfény temető

hol mint unt szerető

rám rogyik az este

                sötétje, reggelente

mert csak a fájdalom

és kín repül a szárnyakon

                                          tova

az álom itt halálos,

lusta,

tétova.

Vámos Hang György korábban a Szöveten: