ESSZÉ

A. Gergely András: Az etnográfia családjai

Nőtörténeti összevetés, életút-szocializmus

Közelmúlt évek során több nőtörténeti alapmunka jelent meg angolszász és kelet-európai kiadóknál, melyek roppant széles mederben engedik látni a nőiség megannyi változatait. Szinte alig tudunk kivételes tájat, beleértve Fülöp-szigeteki, kínai, török, marokkói, szudáni, inuit eszkimó vagy orosz vidékeket is, ahonnan ne ébredt volna szakszerű érdeklődés a női sorsok, női életutak, anyasági modellek, sztárok és celebritások, uralkodónők vagy cselédek, földművesek vagy iparosok női életútját bemutató szakirodalmi, szépirodalmi, memoár-irodalmi vagy regényes pályaképek iránt. A „piaci” ázsió persze egyre erősebb, s ennek éppen a személyes sorsok, önvallomások prózája tart ellent, amikor nem a fájdalom vagy a dacos sikerképesség a kihívó másság formája, hanem a kutatói szemlélet átszűrődése az életvilág-ábrázolások fénykörén.

Ilyen munka, s nem csupán valamely „lapozó” album, de történetmesélő forrásmű az, amiről szólni érdemes alább. Marta Botiková és Deáky Zita munkája, a Lányok, asszonyok Szlovákiában és Magyarországon (1955 – 1989). Ahogy két etnológus nő látta című kötete[1] éppen az emlékezet mozgósításával éri el kellő hatását, nem mellesleg a nevezett korszakból való professzionális és családi fotográfiák tónusával illusztrálva a mondandót. Etnográfiai összevetésben válik ugyanis izgalmassá a két helyi kultúra, a két ország sajátosan eltérő „szocializmusának” alaphangja egy szerzői párbeszéd, az itt és ott eltérő vagy hasonló fogalmak közös értelmezése és együttes megértés-kísérlete közben. Történeti munka ez, ha lehatárolt korszakát nézzük, de vallomás is, ha a szerzői attitűdöt tekintjük, társadalomtörténeti metszet is, ha a leíró néprajz, a szellemi, magatartásbeli, viselkedési és szokásformákban tetten érhető szociológiai mögöttesére vetülő fényfoltokat tekintjük. Két életvilág női és asszonyai, szokásai és értékei, mindennapi élete, rokon és eltérő arculata mutatkozik meg az összhang és a sajátos különbségek felmutatása jegyében, mégpedig úgy, ahogy a maguk emlékezete és forrásaik, adatközlőik, fotógyűjtéseik alapján egyénileg, egymással párhuzamban/összhangban a Szerzők megjelenítik. Egyedi szaktudomány, feltalált tudásterület, közös szerzői aspektus, egybehangolt társadalomnéprajzi körkép ez, időbe vetett szubjektivitás, melynek objektív látkép a végeredménye.

A közelítő kérdésre, hogy miért egyedi és miért éppen e két választott „populáció” a főszereplő, a Szerzők válasza közel egyértelmű: vallomásos alapon, de megfogalmazzák azt, miszerint a földrajzi közelség és a politikatörténeti „hasonlóság” relatíve közelre emelte a családok, nők, gyermekek, életutak szocializmus-kori formáit, tárgyait, helyzeteit – mégsem tudnak eleget egymásról. Azaz tudnak, képzelnek, sejtenek, de nem „tortikázós csevegésre” készültek, s így be kell vallaniuk hiányzó tudásukat is, melyből nem a közhelyes megnyugvás fakadt, hanem a rendszerező elbeszélés. Olyan, amelyet két etnológus folytathat, ha családmodellről, lakáshelyzetről, lánysorsról, munkahelyről, iskolai vagy társadalmi ünnepekről, főzéstudományról, pályaválasztásról, gyermekvállalásról, óvodai konyháról, életvégi megbecsültségről, kegyes halálról vagy bébitápszerről esik szó. Létmódok változatai, hétköznapi életvitel és szokások körei, családok és szerepek, modellek és minták, szemiotikai párhuzamok és mutatkozási hasonlóságok formálódnak egyetlen tárgyalási szerkezetbe, egyező és eltérő ünnepekről, divatokról, szokásokról, szellemi örökségek megfigyeléséről, tárgyi kultúráról és modernizációról, közlekedésről vagy hűtőszekrény-beszerzésről, reklámokról és női magazinokról vagy „egy szöszi szerelméről” talán. Tetszetős, képes, tükrözött oldalpárokkal megjelenített szöveganyag ez, szlovák és magyar nyelven, helyi fotókkal a köztörténeti eseményekről, családi fotókkal és magángyűjteményi válogatással a privát életek köréből. Időtávban is párhuzamba állított maga a textus: ötvenes évek közepétől (a Szerzők egyazon születési évétől) a rendszerváltásig követik a közép-európai kronológiai vonalat, de „szubjektív történelmet” is beleszőve, női életközelből, s mert mindketten az államszocialista rendszerben szocializálódtak, közvetlen tapasztalatuk is van etnográfusként olyan témakörök választásával, amelyekben megmutathatják a különböző társadalmi rétegek eltérő jellemzőit, „összességében a társadalmi, kulturális folyamatokat és a változásokat is”.

A történeti és személyes elbeszélés előnye, hogy bár egymás mellett élő két népi-társadalmi kultúráról vallanak, mégis kiderül, mennyire „keveset tudtunk egymásról, mert talán soha nem volt elég idő, talán szándék sem a megismerésre, az összehasonlításra, a megértésre, a közös, a hasonló, a párhuzamos dolgok felmutatására. Mi most azt kerestük, arra koncentráltunk, ami összeköt minket, amit közösen és hasonló módon éltünk meg, amiről hasonlóan gondolkodtunk, ami hasonló bánatot vagy örömet okozott, amire rácsodálkozhatunk a másiknál, mert ezek segítenek a továbblépésben, az őszinte kapcsolatok kialakításában és megtartásában…” Élnek tehát egy emlékezet-adta történeti miliőben, s kitekintenek a megélt világra, annak fényképeire, „hivatalos” és személyes dokumentumaira, közösségi eseményekre (felvonulások, állami ünnepek, egyházi szertartások, munkahely-típusok, nőpolitikai célrendszerek, születésmódok és iskolába járás, nemzeti szertartások és zimbólumaik) – de nem akarják „újraértelmezni ezt a korszakot”, hanem társadalomnéprajzi szemlélettel, hagyományos néprajzi témákon át próbálják e korszak összetettségére ráirányítani a figyelmet, mikor úgy teszik fel a kérdést: mennyire általánosítható e kötetben a nők szemszögéből bemutatott szocialista Szlovákia és Magyarország? Válaszuk: a közelség és rokonság, a párhuzamosnak tetsző ismeretek dacára „egyáltalán nem. Nem is ez a cél, hanem a mindennapi és ünnepi élet alakulásának a folyamatát szeretnénk árnyalni, miközben vállaljuk, hogy töredékes képet nyújtunk…” (10.).

S lehetne talán azonnal visszakérdezni: hol volt a rendszerváltás előtt Szlovákia? Milyen a szlovák „női identitás”, családanyaság, munkaerőpiaci helyzet, szoknyaviselet és kalapdivat, csizma és bálicipő-felhozatal amott, és milyen a „szocialista magyar” vidéken? Milyen a kisebbségi sorsban és a többségi „szocialista testvéri” nemzetben, milyen örökséggel és rokonsággal megy mindez emitt és amott? Ez mintegy „fölróható” hiányossága a kötetnek, hiszen nem szólnak közpolitikai és emberjogi, felekezeti szabadságjogok és szovjet megszállás-történetek részletkérdéseiről (bár érintik ’56-ot és a csehszlovák ’68-at, a kádári és husáki-dupčeki rendszer működését is), ám mézőpontjuk a saját szűrőn, élettapasztalaton, élményeken keresztül szemlélt és értelmezett korszak, s ennyiben könyvük nemcsak „visszatekintés, de egyúttal előre nézés is, mert ez a korszak, annak tárgyi és szellemi kultúrájának egy része velünk van, máig meghatároz mindnyájunkat. Ezt figyelembe véve mutatjuk be a két országban, hogy az élni akarás és az alkalmazkodás közben miként ragaszkodtak az emberek a hagyományos értékeikhez, hogyan éltek egymás mellett a szocialista ideológia által meghatározott új elemek a múlt örökségével a tárgyi, szellemi kultúrában, a társas kapcsolatokban, a mindennapokban és az ünnepekben. Számunkra a változások, a folyamatok bemutatása fontos” (14.). A válogatott képek, társadalomtörténeti aspektusok és interjú-szövegek kiegészítéseivel, harmonikus egységében beszélik el lányok és asszonyok életét, szokásait, felfogásmódját, körülményeit, vagyis azt a létformát, mely ebben a „mindennapi szocializmusban” meghatározta hogylétüket. Szubjektív portré ez két szomszédos, rokon kultúráról, sorshelyzetről, életvilágról, a nőkre fókuszált figyelemmel, akik „ekkor élték mindennapjaikat – működőképes vagy sérült családjaikban: dolgoztak, állásban voltak, lányok, feleségek, anyák voltak, gyereket neveltek, gondozták az öregeket, családi, társadalmi és politikai ünnepeken vettek részt, háztartást vezettek, főztek, takarítottak, szépek, divatosak voltak…” (12.). De nemcsak szubjektív, hanem leíró módjában szuverén is, hisz nincs társa a társadalomnéprajzi szakirodalomban, sem a történeti emlékezet-kutatásban, sem a korszakelemző politológiában vagy szociológiában sem. Sőt arra is bizonyság maga a kötet, hogy a néprajzi tudás, társadalomvizsgálati megértő módok egyedi tónusa egyszerre tud jelenkortörténeti, visszatekintő, tárgyi és szellemi örökséget vizsgáló, empirikus kutatást és tudást megörökítő, közös aspektust érvényesítő és verziókat kimunkáló szempontrendszer lenni, nem szólva interdiszciplináris tapasztalatról, tudástörténetről, családkutatási párhuzamokról, mikrotörténeti kutatásmódról, összehangolt belátásokról és megvallott felismerésekről szólóan.

E kötet bár a „hétköznapi szocializmus” másképpeni arculatát idézi meg, mementó tehát: a személyest, a leírható és elbeszélhető emlékanyag vallomásosságát rögzíti, melynél a hitelesítés eszköze kettős. A könyv java része az összhang keresésére épül, maga a válogatás és rendszerező szándék a kutató-szerző páros leíró szándékára, megnevező és illusztráló törekvésére támaszkodik, szűkebben a párbeszédre. Elbeszél, mégpedig a megidézés leíró közvetlenségével, olykor képes és képzetes tartalommal, az intim jelentések közvetlenségével és sugárzó gazdagságával. A népéleti-etnológiai szempont viszont kiegészül a vállaltan női nézőponttal is: az objektív látképen túl /mely szubjektívvá lesz ezáltal!/ a szaktudományos látószögre épül maga a feltárás, ez adja az értelmező hangot és közvetlen összképet a női sorsokra, élethelyzetekre, munkára, családra, ünnepekre érvényesen. Hiányzó képet ad, melynek megalkotására a női érzékenység és a válogatott események/fényképek egyedisége, a korszak eseményformákba rendezhetősége talán a legszemélyesebb késztetés lehetett a Szerzők alkotói munkájában és összhangkeresésében. A nyugalmas értelmezés, a közös kutatás, egyeztetés, belátás és megértés ennek okán alaphangja a kötetnek. S talán éppen ez az, ami a „létező szocializmus” korszakának elemző áttekintéséből eddig kimaradt (vagy csupán megszürkült, olykor elsápadt a mindennapokban), amire pedig már azért is szükség van, mert a két szerzői én immár nagymamai korban a megsápadó emlékezet ellen tud érzékletes példáival szólni. Emellett szinte mesei kínálat, hogy olykor szinte fölfedezésként kell keresni az érdemi emlékvilágokat, amelyeket talán mai nemzedékek már nem is ismernek a retro-szemléletű nyilvánosságtörténetből sem, de itt megtalálhatják az emlékezeti anyag kulcsmomentumait: vallomásos sorokat, emlékfotókat, optikai különbségeket kép és szövegtár között, saját elbeszélést a hivatalos narratívák ellenében, kutatói aspektust egy másutt nem megvalósuló kutatási témakör teljességében. Szinte kínálkozón, méltón simul a tekintet olyan válogatáshoz, mely kézhez hozza, emlékezetünk előterébe kínálja a kortárs kutatás kísérleti termését – nemcsak a kollektív emlékezet változataiban jelen lévő „hétköznapi szocializmus” időszakát testvéries közelségben meglévő sajátosságait fölidézve, hanem saját gyermek- és ifjúkort, asszonysorsot, pályakeresést, életvilágot, időbeosztást, munkát és családi létet, ünnepeket és életvezető értékek rendszerét is földerítve. Vagyis mindazt, aminek nem lehetett az egykori néprajzkutatási vagy életvilág-antropológiai tudományosságban „terepmunkanaplója”, kutatási forrásalapja, hiszen a kutatók ritkán kutatják saját magukat és ritkán naplózzák saját életük terep-élményeit, fogalmait, szertartásait, eszközeit, aktuális környezetét, leképeződését. Kihunyó ismeretanyag volt tehát ez, mielőtt visszakeresték, újraolvasták, összesítették volna kettejük emlékezetéből, s mivel kutatóként és nőként, családanyaként és egyetemi munkatársként, társadalmi szereplőként és családmenedzserként egyaránt összhangban voltak saját korukkal, erről mondhatták el a leghitelesebbet. Mindezt áthangolták a (nehezen vagy problematikusan definiálható, mégis létező) „szocializmus”-kori világ meghatározó momentumai, impressziói, történeti képei és látképei, emlékezeti anyaga és étékelő aspektusai, saját múltképeik és közpolitikai vagy köztörténeti eseménymenetek szerint. A demográfia, statisztika és szociológia nézőpontján, „objektív” térképén megtalálták a történeti emlékezet személyes pontjait, s ennek hitelességével gazdagították végül a visszatekintő korképet.

S még valami fontos és hangsúlyozandó itt: miközben lehetnének akár kritikai szociológusok, sápítozó demográfusok, nőmozgalmár aktivisták, a „férfiuralom” genderkritikai ellenzői, panaszkodó családanyák, vagy reménytelen életúttól megkeseredett, „üvegplafonra” haragvó, (Simone de Beauvoir kifejezésével) „második nem” frusztrált képviselői is, akik elbeszélik, milyen volt „szocialista nőnek” lenni egy soha be nem teljesülő államideológia „elvtársnőjeként”, teljesítménybérben szövőgép mellett, tehenészeti alkalmazottként vagy gyári konyhásként dolgozni, megesett lánynak lenni vagy elhagyott asszonynak, esetleg kitelepített családban vagy kuláklistán, „deklasszálódó” polgárság tagjaként vagy háborús veterán leszármazottjaként élni, rendőrségi felügyelet vagy belső elhárítás által megfigyelt családtagként szocializálódni, kényszerlakhelyre telepítés vagy állami szociálpolitikai program részeseként életvitelt tervezni, gyermeket szülni, iskolába járni, vagy személyes pályát remélni és titkon csalódni a rendszerideológia elmaradt teljesülésében…, tehát ahelyett, hogy női magazin-szereplőkké válnának, inkább elemzői és megőrzői, megörökítői lettek egy utókor számára is megszűnő-elmúló korszak társadalomnéprajzi csoportképének.

Tehát valóban az sem lehetne idegen a kötet szellemiségétől, ha feminista rendszerkritikát várnánk e műtől – de akkor bizony csalódhatnánk, mert ha lehetnének akár jóval kritikusabbak, felháborodottabbak, savanyúbbak vagy kényszerű életviteli mintázatokat zord bírálattal megfogalmazóak, sőt indulatosabbak is – mivelhogy nemüknek a szocializmust építő rendszer látszat-előnyei nem kínáltak terepet –, s lehetnének még elégedetlenebbek is, hiszen csalódott életutak szemtanúiként leginkább ennek adhatnának hangot a személyes és tárgyszerű visszatekintésben. Ám szemléletmódjuk mindennek ellenére a „minél objektívebb képet adni” maradt, amikor etnográfusként olyan témaköröket választottak, amelyekben megmutathatják a különböző társadalmi rétegek eltérő jellemzőit, „összességében a társadalmi, kulturális folyamatokat és a változásokat is”, vagyis a relatíve teljes élethelyzeteket szaktudományos hitellel formálhatták kerekké és sajátossá. E szuverén nézőpont láttatása is közös céljuk volt, s ehhez válogattak egyedi életút-elemek, meghatározó rítusok, intézményes és személyes ünnepek, divatok, életmódok sokaságából, hogy a két térség történeti és etnológiai szakirodalma mellé „más perspektívából” tekintsenek rá e korszakra, és a két országban, azonos politikai rendszerben az emberek életét hasonlíthassák össze etnológiai szempontból és módszerekkel. Így aztán inkább képek és szövegek harmonikus egységében beszélik el lányok és asszonyok életét, szokásait, felfogásmódját, életkörülményeit, tárgyi világát és megújult vagy megváltozott szokásait (idősgondozás is másként-másként volt a két országban, a személyi igazolvány átadásának hivatalos ünnepe sem volt azonos, a mosógép-márka és mosodai kínálat, fehérnemű- vagy viselet-örökség is el-eltért, agráriumból az iparba átállás sem lehetett azonos, iskolalátogatás és családi „második műszak” sem egyezett egészében…) – vagyis azt a létformát mutatták fel a könyvben, mely ebben a „mindennapi szocializmusban” közösen és eltérően is meghatározta hogylétüket. Szuverén portré ez két szomszédos, rokon kultúráról, sorshelyzetről, életvilágról: „Az államszocializmus nem volt teljesen egységes rendszer, különféle vezetői, korszakai, keményebb, enyhébb időszakai is voltak. Mindeközben mi a nőkre összpontosítottuk figyelmünket, akik ekkor éltük, élték mindennapjaikat – működőképes vagy sérült családjaikban: dolgoztak, állásban voltak, lányok, feleségek, anyák voltak, gyereket neveltek, gondozták az öregeket, családi, társadalmi és politikai ünnepeken vettek részt, háztartást vezettek, főztek, takarítottak, szépek, divatosak voltak…” (12. old.).

Mindezekkel az általánosító, hidegen távolságtartó, vagy indokoltan politikai tónusú leírás helyetti szavakkal szemben – noha a történeti, közpolitikai, sőt köznapi pillanatok széles körben hasonlóak lehettek – a szerzői szándék szerzői jogon kiemeli a megértés lehetőségét: bár „országaink és a bennük élő emberek ugyanahhoz a közép-európai kulturális régióhoz tartoznak, közös történeti múlt és számos hagyomány köti össze” őket az államszocializmus idején is, de a hasonlóság és különbözőség egyszerre kísérte ezt a majdnem 40 évet. „Voltak, akik diktatúraként, mások normális rendként élték meg ezt a korszakot. De éltek, és az elnyomás, a nehézségek, a szegénység közepette is küzdöttek, nem adták fel, igyekeztek a nemi, korosztályi, családi, munkahelyi szerepeiknek megfelelni, saját és családjuk mindennapjaiban, ünnepein békességet, nyugalmat, boldog pillanatokat teremteni” (310. old.). S alighanem épp ez a nyugalmas látkép, a méltányos értelmezés, a közös kutatás, a sokszoros egyeztetés, belátás és megértés a meghatározó alaphangja ennek a kötetnek, mely a két kutató Covid-korszak közepén kialakított internetes kommunikációja révén érlelődött szakmai művé. A kereső, megértő, egyedi hangú kutatási témakör így nemcsak a kollektív emlékezet változatait idézi meg, de a megismerés egy újféle útját is igazolja. Ugyanakkor mindezek mellett történeti látképet kapunk (s kap egy ma már ezt is csak filmekből, képekről, visszaemlékezés-töredékekből viszontlátó olvasói-korosztályi kör is) arról a világról, amit a rendszerideológiai irányelvek mellett a divat látványos ízléskorszakai, az új családformák, a párválasztási stratégiák, a házasság és a válás, a lakásmódok, a munka és női szerepek a családban, a háztartások modernizációja, az átalakuló táplálkozáskultúra, a falusi divat és a városi, a vasárnapi ebéd, a lakótelepi körülmények, az élettársi kapcsolatok, a tisztálkodás, az üzemi konyha és a gázrezsó vagy a kukta áruházi csábereje, plakátok és bolti termékkínálat, az abortusz, a mosás és a mosodák, az ünnepi konyha, a családi ünnepek, házasságkötés, a Mikulás, Karácsony, Húsvét, jeles napok és évfordulók, a csoportos névadás, a keresztelő vagy a templomi szertartások, a házassági évforduló vagy a temetés akkor mint társadalmi létmód lehetővé tettek. Használják tehát mindazt, amire a kor értékképzeteit, eszközeit, forrásait tekintve a muzealizálás törekedne, s azt is, ami a családi fiókok feltárása révén az ott meglapult emlékezeti örökség részévé tehettek – mint amilyenek az esküvői meghívók, a bérmálkozási emlékfotók, a termelőszövetkezeti vagyonleltár, a falusi örökség és városi modernizációs vívmány személyes archívumba került anyaga, a kirándulások és mozgalmi események, az iskolai egyenviselet vagy az úttörő-nyakkendő kényszerdivatja, az apák jelenléte és hiánya, a barátságok, a család szétesése generációkra, a Mikulást Télapóra átkeresztelő ideológia számos nevetséges lenyomata még megőrzött a fényképeken. Értelmezik mindezt a ma aspektusából, a tegnap emlékeiből, a két ország sajátos „népi kultúrájából”, s a múltat idéző tárgyi világ fotóival, emberi kapcsolatokra emlékeztető adattárával, s a sajáttá vált személyes emlékezeti motívumok széles skálájával. Mindezt közgyűjteményi fotóanyag, családi emlékképek, ismeretségi körből beszerzett helyszín- és eseményképek, portrék és ezernyi más „vizuális örökség” illusztrálja, ami a szaktudományos szempontokon túl a közismereti tudás, a „leckekönyvekből” kimaradó intimitás, sőt a (jobbára férfiak által írott köztörténetírás mellett) a női érzékenység és a válogatott események/fényképek egyedisége, a korszak eseményformákba rendezhetősége közben talán a legszemélyesebb késztetésből kifejthető volt. A kifejtés személyessége ugyanakkor a szakszerűség elvárásával karol össze: „Adataink, forrásaink és abból levont következtetéseink tényeken alapulnak: mindig szem előtt tartottuk a tudományos pontosságot és igényességet. Könyvünk egy hosszú, hónapokon át tartó párbeszédből bontakozott ki, amelyből mindketten tanultunk, és amely megmutatta, hogy rajtunk áll a kapcsolatok minősége. Ha az olvasók számára érdekes, tanulságos és hasznos e könyv, ha segíti az egymásra figyelést és az egymás megértésének igényét, akkor tudományos és emberi szándékunk egyaránt teljesült” (310. old.).

S a szándék teljesülését maga a kötet valóban hordozza. Vagy, ahogyan a könyv alcíme pontosítja: legalább úgy, ahogy lányok és asszonyok, családok és korszakok sajátos összefüggéseit két etnológus nő elmondhatta… Emberi és tudományos szándékuk pedig ezzel kétségtelenül teljesült: a konvencionális „népélet-leírásból” a családmonográfiákon átvezető úton szerzői harmóniában jelenítették meg az etnográfia új családképének egyik lehetőségét, a kötet nem egy pontján irodalmi alapanyagként kínálkozó életvilág-pillanatképekben és értelmező jelentés-olvasatban.


[1] ELTE BTK és a pozsonyi Comenius Egyetem Társadalomtudományi Kara együttműködésével, Budapest, 2022., 340 oldal – a Család és nemzet, hagyomány és innováció program keretében támogatott kiadvány.

A. Gergely András legutóbb a Szöveten:

One Comment

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .