Bauman Beatrix Bianka: Remete

Költözz hozzám – mondta Pista –, szökjünk meg!
– Hatvan éves vagy, én tizenhét – mondta Anna. Elsőnek meg akarlak ismerni, ne haladjunk annyira előre!
Anna csendben ül a padon, gondolkodik az életén, meg hogy miért történik mindez vele. Fél, hogy beleszeret az idős férfibe, aki ismert költő, író és műfordító. A fiatal lány is írogat, de nem ismeri senki; amolyan remete féle.
– Olyan elutasító vagy – sóhajtott Pisti –, de tudom, hogy ez nagy kérés egy remetétől.
Anna nem válaszolt, nézett ki a fejéből. Nem válaszolt, mert félt saját magától, félt attól, hogy ki fogják tagadni a családtagjai.
– Hahó, figyelsz te rám?
– Figyelek – felelte Anna –, csak nem tudom, mit mondjak erre. Ha megtudják a szüleim, kibeleznek engem. Főleg, hogy egy idősebb férfiről van szó…
– Téged zavar a korom?
– Nem, de az embereket zavarni fogja – szabadkozott Anna –, na meg azt fogják rólam kitalálni, hogy pénzéhes vagyok. Engem nem érdekel a pénzed, remélem, tudod!
A kopott pad kongott a hosszas hallgatástól, a nap lement, senki nem volt rajtuk kívül a parkban, csupán a bagoly hangját lehetett hallani.
– Gyere, sétáljunk egy kicsit – mondta Pista –, addig sem fázunk annyira. Kéred a kabátom?
– Dehogy, miket beszélsz te – válaszolta zavartan Anna –, míg a végén meglátnak bennünket!
Pistinek jó alkalom volt ez a hideg, megfogta a lány kezét és a szívére tette.
– Érzed? – kérdezte az idős költő. A szeme csak úgy ragyogott a hold sugarától, miközben Annára nézett. Úgy lehetett hallani a szíve dobogását, mintha a lány keze egy fonendoszkóp lett volna.
– Pisti – kiáltott fel a lány –, meg fognak látni bennünket! Fejezd ezt be, vagy hazamegyek!
A lány annyira kellemetlenül érezte magát, hogy még a forró teát is magára borította. Zavarban volt, mert soha senki nem udvarolt neki így, és bár tudta, hogy a kortársai közt úgysem talál hozzá illőt, mégis elutasította.
– Mindegy, hagylak egyelőre, de tudom, hogy megszeretsz majd. Sétálunk akkor – kérdezte Pista –, vagy egy remetének azt sem szabad?
Anna lehajtotta a fejét és úgy tett, mintha nem hallaná, pedig ő is sétálni akart.
– Menjünk, de óvatosan, nehogy meglásson valaki.
Este tíz óra lehetett. A hosszú séta és beszélgetés után Anna még mindig rideg volt, mert folyton az járt a fejében, mi történik éppen otthon, hiszen az anyja nagyon szigorú asszony volt. Állandóan kérdezgette a lányt, ha valahova el akart menni; persze ilyen egy szülő, de Anna utálta, ha valaki túl kíváncsi.
– Mennem kell, de jó volt beszélgetni.
– Hová sietsz? – kérdezte a költő meglepődve.
– Tudod, én még a családomtól függök, ezért nem maradhatok sokáig. Kérlek, ne kísérj haza, nem akarom, hogy meglássanak!
– Menj – felelte Pista –, de előtte hadd adjak neked valamit. Ez a legújabb, remélem, tetszik.
Egy példányt nyomott a kezébe a legfrissebb verseskötetéből. Anna nem tudta, mire vélni, megölelte és elment.
Két hét telt el, már régóta nem írtak egymásnak levelet és bár Pisti írni akart, nem írt. Nem akarta zaklatni Annát, aki valóban titokzatos volt, de nemcsak vele szemben; mindenhol így viselkedett és talán ez vonzotta annyira az irodalmárt, mert ő ismert volt, de Anna maga a magány. Igaz, nem írt levelet, de verset igen, ami meg is jelent a kor legismertebb folyóiratában. A címe Remete lett, pont olyan, mint az ő Annája. A lány olvasta a verset, ezért újra írt Pistinek, mert bűntudata volt, hogy nem kereste hosszú ideje, pedig lett volna alkalma. A levélben találkát beszéltek meg.
– Itt vagyok, te titok – mondta Pista.
– Ne haragudj, hogy nem írtam – mentegetőzött Anna –, de nem mertem és nem tudtam…
– Nem baj – szakította félbe az idős férfi –, mutasd magad, te remete!
A lány elpirult, forgatta a szemét ide-oda, közben terelte a szót.
– Hogy vagy, mi újság? Olvastam a verset, amit nekem írtál, és nem tudtam megállni, hogy ne keresselek meg.
Pista tudta, hogy kellemetlen helyzetbe hozta Annuskát, ezért elkezdett beszélni az irodalomról, meg hogy ő hogyan élte túl a lágerben.
– Anna, az irodalom nem az írásról, a sikerről szól. Mikor én kezdő voltam a pályán, akkor is és most is a gyönyör vezérelt, mert túl akartam élni a földi poklot. Nem volt, mit ennem… A vers és a próza volt a kenyerem.
Annácska hallgatott, majd megszólalt.
– Nekem sem volt semmim, még egy szelet kenyér sem – sóhajtott Anna –, csak a halál.
Az idős irodalmár a földre esett, megállt a szíve.

Bauman Beatrix Bianka legutóbb a Szöveten: