Földi Erzsébet: Tükörkép, háttérrel (II.)
Nagyapám felmenői közül a két pár ükszülőről nincsenek adataim, tehát őseit csak a dédszülőkig tudom visszavezetni. Néhai apai dédapám Barbu Todor, dédanyám pedig Morešan(ov) Éva.
Apai dédapám családos emberként Bánátban, a Pancsova közelében levő Mramorakon élt és dolgozott, mezőgazdasági munkával foglalkozott. Apai dédanyám vezette a háztartást és felügyelte a gyerekeket, akik név szerint Vaso, Ilija, Milan és Đorđe voltak. (Đorđe, leendő nagyapám 1875. március 3-án született, Mramorakon).
Közelebbi ismereteim nincsenek apai dédszüleim életéről. A család valószínűleg nem volt tehetős, a szülők tisztességgel dolgoztak, hogy fenntartsák magukat és eltartsák a felnövekvő gyermekeket. Vagyont nem tudtak gyűjteni, de volt fedél a fejük felett, télire tüzelő, a szükséges ruha és lábbeli, valamint a mindennapi betevő.
Dédapám élete furcsa véget ért. A nyári melegben a lakóhelyéhez közeli vízben (folyó, tó?) fürdőzött. Annak ellenére, hogy tudott úszni, elnyelték a hullámok, azaz vízbe fúlt.
Đorđe (György) fiuk iparosnak tanult. Szigorú mestere volt, aki megtaníttatta vele a szakma minden csínját-bínját. A fiatalember hajlandó is volt mindent elsajátítani, pedáns hozzáállása nem engedte meg a felületességet. Miután letette a mestervizsgát, saját műhelyt nyitott, mint kerékgyártó mester – bognár. A műhely ugyanabban a házban volt, ahol lakását bérelte. Szakmája profilja megkövetelte, hogy kovácsmesterrel együttműködve dolgozzon, ezért műhelyeik, lakásaik egymás tőszomszédságában helyezkedtek el.
Mivel nagyapám önálló keresettel rendelkezett, magánéletét is szabadon alakíthatta. Megnősült. Neje Zoll Rozi volt, esküvőjüket 1904-ben tartották. 1905. február 16-án leánygyermekük született, Julianna (Juci).
Az édesanya sajnos szülés után rövidesen elhunyt és nagyapám egyedül maradt a pici gyermekkel. Tisztában volt azzal, hogy ez a helyzet nem tartható hosszú ideig. A megoldást a szomszédban szorgoskodó lány oldalán vélte megtalálni.
Leendő nagyanyám csalódása még olyan friss volt és a miatta érzett fájdalom olyan elemi erejű, hogy szinte nem is mérlegelt. Talán egyetlen célja az volt, hogy mielőbb bebizonyítsa a világnak, de elsősorban Színes Félixnek, hogy nélküle is boldogul és talál magának férjet.
Nagyapám még gyászolta első feleségét, amikor jövendőbelijét fiákeren bemutatkozó látogatásra vitte
sógornőjéhez, volt neje húgához. Udvarias fogadtatásban részesültek.
Hogy házasságkötésük útjában voltak-e akadályok vagy sem, erről hallgat a fáma. Vallásuk tekintetében volt köztük eltérés: nagyapám pravoszláv, nagyanyám római katolikus hitben nevelkedett.
Különbségnek tekinthető esetleg az a tény is, hogy nagyapám már megteremtette egzisztenciáját. Berendezett lakása volt, magasfényű, lakkozott bútorai, felszerelt konyhája. Nagyanyámnak ezzel szemben nem volt semmije. Ükanyám nem volt hajlandó móringot adni vele, hiszen örökbe adta.
Mámi, az örökbefogadó ugyan szerette nagyanyámat, ám az évek múlásával tüdőbetegsége elhatalmasodott, rigolyásabbá tette. Ráadásul azzal is tisztában volt, hogy a férjhez készülő lány őt sakk-matt helyzet elé állította. Ha végig mellette marad és kiápolja, kizárólagos örökösének tekintette volna. Így azonban megállapodásuk érvénytelennek minősült.
Nagyanyám huszonöt éves koráig, már férjes asszonyként Mámi házában lakott, de nem dolgozott rá, az pedig kitagadta és minden vagyonából kisemmizte.
Mámi számára a segítség Csehországból (Felvidékről?) érkezett. Rokon házaspár vállalta át az ápolását. A sors iróniája, hogy nagyanyám és az új ápolók barátságot kötöttek, sőt, ők vállalták az esküvői komaságot.
Az esküvőt 1908. november 13-án tartották a szabadkai szerb templomban, pravoszláv szertartás szerint. A házasulandók Itt adtak egymásnak reverzálist azzal kapcsolatban, hogy megállapodásuk értelmében születendő fiúgyermekeik pravoszláv, a lányok pedig a római katolikus vallás szellemében nevelkednek.
Nagyanyám huszonhárom, nagyapám harminckét éves volt. A menyasszony halványszürke esküvői ruhát viselt (az alig letelt gyász miatt), de a szokásos fehér fátylat és koszorút.
Szép esküvő volt, reggelig mulattak a huszonöt vendéggel. A szerb pap (pópa) is hivatalos volt a vacsorára, s kicsit többet ivott a kelleténél.
Még az esküvő előtt, 1907-ben nagyanyám barátnőjével Budapesten járt, a Szent Jobb körmeneten.
A következő budapesti látogatása már férje társaságában történt, első házassági évfordulójuk alkalmából.
A fényképen kisgyermeket tart az ölében, elsőszülött közös kislányukat, a pár hónapos Erzsikét.
A gyermekek születési ideje a következőképp alakult:
Erzsike 1909. október 6. (1920. május 12-én elhunyt).
Mária – Manca 1911. március 3.
Đorđe – György 1913. április 20.
Józsika – 1916. szeptember 27. (1917-ben elhunyt).
Todor – Tibor 1918. szeptember 28.
Ljubica – Lutka 1922. május 20.
Savo – Sándor 1927. január 24.
A kettős megnevezések abból adódnak, hogy vegyes házasságról lévén szó, a gyerekek neveit mindkét nyelv szellemében, párhuzamosan jelölték és használták.
Egyébként a családra jellemző volt valamiféle különös, becenév-adási kényszer: Manca – Cuka, Gyuri – Dudus, Tibor – Tibus, Lutka – Csutka, Sanyi – Sanci…
Nagyanyám és nagyapám házasságában ellentétek találkoztak. A legjelentősebb az volt, hogy nagyapám szerette nagyanyámat, fordítva pedig csak elfogadásról volt szó. Nagyapámban szerb érzelmek domináltak, s ha politizált, gyorsan fellobbant, tűzbe jött. Egyébként a családi életben csendes volt és nagyon jó ember. Nagyanyám nem politizált, de igazi diplomata tudott lenni, ennek köszönhetően pedig a „pater familias“, „a család feje“ szerepét töltötte be. Látszólag férjére hagyta a döntést: „Ahogy Gyuri akarja…“, ám ügyesen mindig a saját elképzeléseit érvényesítette.
Nagyapám jobban beszélt magyarul, mint nagyanyám szerbül, viszont mindketten jól bírták a német nyelvet. Ha vitára került sor, azt németül bonyolították, hogy a gyerekek ne értsék. Egyébként odahaza magyarul beszéltek, de idővel a gyermekek kitűnően elsajátították a szerb, később pedig viszonylag jól a német nyelvet is.
Nagyapám elhíresült, három nyelvű mondata egy nagyon hideg téli napon született: „Auu, veru mu, samol (?) hin, ganz vörös ist die kályha!“
Másik különösen érdekes szokása március 15-éhez kötődött. Amikor kora reggel belépett még alvó gyerekeihez a szobába, így köszöntötte őket: „Talpra, magyar!“
Nagyanyám és nagyapám között közel tíz év korkülönbség volt. Érthető, hogy a férfi szerette volna fiatal feleségét megóvni a próbálkozó udvarlók közelítésétől. Egyszerű képlet alapján működtek a dolgok: a kovács szépeket mondott nagyanyámnak, aki erről beszámolt a férjének, a férfiak összevesztek, ezek után pedig nagyanyámék már költözködtek is.
Sokat hurcolkodtak és minden lakóhelyhez kötődött valami emlék.
Laktak Vučji dol-ban, a régi ócskapiacnál, majd a Zrínyi téren, a mai Tejpiacon. Az I. világháború idején Palicson éltek, ahol rádió, zongora, tambura tette érdekessé az akkor és ott aktuális otthont. (Nagyapám szándékosan felsértette a kezét, hogy sebesülése árán elkerülje a katonai behívót és a hadbavonulást.)
A palicsi tartózkodás után szállásra költöztek, ahol könnyebb volt a megélhetés. Az emberek természetben fizettek, volt elegendő hús, zsír, tojás, illetve liszt és krumpli.
A Kovács utcán a már felcseperedett gyermekek – Gyuri, Tibi és Lutka – egy időszakban önellátók voltak, azaz a tizenegy éves Lutka főzött a fiúkra. Mivel csak a mákos gubát tudta elkészíteni, naponta ez került az asztalra.
– Már megint ez? Nem tudsz mást? – lázadoztak a kosztosai.
Később egy ideig a Fűzfás utcán laktak, a Szebenyi házban, ahol kilenc gyerek volt a családban, de bejártak az udvarba az utca gyerekei is, egész hadsereg. Lutka és Szebenyi Joli őszinte, mély barátságot kötöttek és sokat segítettek a ház körüli munkákban: locsoltak, ablakot pucoltak, takarítottak. (Itt kezdődött Tibi és Joli barátsága is, amely majd házassággal végződött.)
A család innen is tovább költözött. Az új lakhelyen tragikomikus eseménynek voltak tanúi. A kamrában forrt a must, fölül, a kakasülőn tyúkok fészkeltek. Reggelre a mérges gázoktól leszédültek és elpusztultak.
1941-től 1944-ig a Becsei utca 16. szám alatt leltek új otthonra. A szűkös lakáshoz nagy kert tartozott, ahol sok gyümölcs és zöldféle termett. Rengeteg karalábét ettek, Lutka egy életre megelégelte.
Az udvarban a fiúk óvóhelyet építettek. Tágas földhányásból alakították ki, félgömb formájú tetővel, amelyen felül volt az ajtó. Majdani édesapám legendás biciklijét is elásták, nehogy a beszolgáltatás (rekvirálás) prédája legyen.
Egy időben nagyapa külön lakott, Sándorban és csak vasárnaponként járt haza, amikor a heti keresetét is hazahozta. Fogadtatása mindig melegebb volt, mint a tartózkodó búcsú, távozásakor.
Nagyapám jónevű mester volt, rendszeresen dolgozott híres családoknak (pl. Halbrohr). A Városháza előcsarnokában kiállított díszes fiáker is részben keze munkáját dicséri.
Ő volt a családfenntartó, ő biztosította családtagjai anyagi hátterét, mégis lakásváltoztatások hosszú sorát és gyakori viták hullámverését kellett elviselnie.
Nagyanyámról viszont el kell ismerni, hogy igényesen tiszta volt. Minden új lakhelyet kimeszelt, a padlókat felsúrolta, felmázolta, az ajtókat, ablakokat átfestette, (egyszer még a gyerekkocsit is!), takarított, mosott, vasalt, pedánsan főzött. Szeretetét nem tudta kimutatni, s még az is lehet, hogy ő furcsamód a munkájával szeretett…
A Kálvária melletti kistemplomnál volt a vásártér. Itt tartották a nagyvásárokat. Nagyapa is kijárt ide árulni, forgandó szerencsével. Ha Savo fia kikísérte, ezért vásárfia járt neki. Minden standot körbejártak, de végül csak egy pár virslit vásároltak, mert a fiúnak ez volt a kedvenc csemegéje.
Egy emlékezetes alkalommal nagyapa nagyanyámnak is vett vásárfiát: két pár cipőt. Nagyanyám nem tudott örülni az ajándéknak, belökte őket az ágy alá. Mire eszébe jutottak, a nedves lakásban kikezdte a cipőbőrt a penész.
Az örökösen változó világban nagyapa egy időben vágóhídon is dolgozott. Fizetését hetente két kiló elsőosztályú marhahús, gépsonka és fél kiló vaj egészítette ki. A vajat odahaza naponta háromszor váltott hideg vízben tárolták, hogy friss ízét megőrizze.
Később nagypapát invitálák a vasútra is dolgozni. A vagongyárban magas fix fizetésért vagonokat kellett volna javítania. Nem fogadta el az ajánlatot. A háttérben nagyanyám ráhatása érződött, de nagyapa saját érveket sorakoztatott fel, hogy igazolja magát, valamint döntése helyességét: önálló munkával többet tud keresni.
Életének lényegét egy kívülálló ismerős fogalmazta meg legtalálóbban: szorgalmas, becsületes, de nagyon szerencsétlen ember.
Persze, ha belegondolunk nagyanyám árvaságába, számba vesszük hányt-vetett éveit, csalódását, talán lelünk némi magyarázatot kemény, örömtelen, megkeseredett életére is.
Nagyanyám és nagyapám egymás iránti érzelmei befolyásolták érzelmeiket a környezetükben élő emberek felé. Csapongók voltak, ellentmondásosak.
Juci, nagyapa első házasságából származó gyermeke volt, őt nagyapám nagyanyám helyett is szerette.
Érdekes módon, az új házasságból született gyermekek kivétel nélkül elfogadták és szintén szerették féltestvérüket. Miután Juci első fia megszületett, és első fiúunoka volt a családban, nagyapa őszintén szerette, nagyanyám csak elfogadta.
Tibi feleségét nagymama nem kedvelte, viszont imádta gyermeküket, Kistibit.
Lányai hódolóit sem fogadta el egyformán. Manca első udvarlóját, majd férjét nem kedvelte, a második férjet pedig külön azért szerette, hogy Szarajevóból származott.
Lutka férjét rögtön leolvasta és kimondta ítéletét: egy kapcsolatot mielőbb le kell zárni, ha nincs jövője, helyesebben, ha a jövője válás lesz. Nos, előlátta a jövőt.
Nagyanyám ragaszkodott elképzeléseihez. Inkább tört semmint meghajolt. Gyermekeit szigorúan nevelte és a ballépéseket következetesen megbüntette.
Nagyapám nemeslelkű, szeretőszívű apa volt, viselte nem túl könnyű sorsát és mindig családja érdekeit tartotta szem előtt.
Nagyapámat sajnos nem ismerhettem személyesen.
Nagymamát igen. Sokáig egyedül lakott. Néha ellátogatott hozzánk. Anyai nagyanyámmal sokat beszélgettek fiatal éveik világáról. Szerettem hallgatni ezeket a meséket.
Néha mi látogattuk meg őt. Különösen a Júlia-napok emlékezetesek, amikor kedvenc virágával, mimózával köszöntöttük.
Fiai Szabadkán éltek, minden vasárnap meglátogatták. Két lánya gyakran hazajött Újvidékről, olykor pedig mostohalánya, Juci is felkereste. Mindig esemény volt, ha mindannyian összejöttek nála, megemlékeztek a régi történetekről, és elbeszélgettek a jelenkori helyzetről.
Szép volt, ahogyan utolsó percéig összetartotta a családját, akik pedig utolsó percéig kedveztek neki, segítették, ápolták.
Nagyapa 1947-ben hunyt el, a szerb temetőben nyugszik.
Nagymama 1980-ban követte, a Bajai úti sírkertben alussza örök álmát.
És mára már a fiúk és a lányok is eltávoztak szüleik után.
Kedveseim,
A pravoszláv húsvét alkalmával betértem a szerb templomban, ahol mindnyájatokra gondoltam és gyertyát gyújtottam a még ittlevőkért és értetek, akik csillagutakon jártok.
Téged, nagypapa, a szerb temetőben kerestelek fel, elsőként.
Azután a Bajai sírkertben nyugvó fiaidhoz látogattam.
Végül nagymamát és a lányokat sem hagytam ki, hiszen ti egy család voltatok, különböző vallási hovatartozásotok ellenére.
Nagymamánál megindultak a gyöngyvirágok… Ha majd nyílnak, halkan csilingelnek nektek.
Megemlékezésül, szeretettel…
Szabadka, 2023. április
Földi Erzsébet prózájának első része a Szöveten:
