Épp kiléptem a nagy múltú egyetem egyik épületének kapuján, amikor ő épp belépni készült. Nem ismertem, új arc volt nekem, nagyon szimpatikus, ezért köszöntem neki. Felcsillant a szeme, láthatóan megörült, nyújtotta a kezét, bemutatkozott.
Mit keresel te itt, kérdeztem nevetve, hisz a fiatal férfi lényéből áradt a könnyedség, a visszafogott magabiztosság, gondolatban a barátommá fogadtam.
A doktorimat írom felelte nevetve, de meg ne kérdezd miről.
Természetesen megkérdeztem.
Akkor már mindketten felszabadultan nevettünk, ott, ahol mindenki komor arccal járt-kelt, halk volt és fontostudatú, nevetni, ahol addig mosolyogni senkit sem láttam.
Azonnal mondd meg miről írsz, de akkor már elindultunk egy kávéra a közelbe. A japán maffiáról, mondta, de sietve hozzátette, emiatt keveset vagyok Tokióban, mert terepmunkát végzek.
Itt, mutatott rá az épületre, ahol összetalálkoztunk, senki nem beszél velem mióta megtudták, hogy bűnözőkkel foglalkozom…
Nem baj, mondtam neki nevetve, engem ez épp ezért érdekel.
Barátom fél évet töltött el az ország legnagyobb és legtekintélyesebb maffiája főnökének vendégeként, valahol a mélyvidéken. Aztán fél évre átköltözött a maffia illegális tevékenységét figyelő speciális rendőri egység egyik szállására.
Egy évig tehát mindkét szemszögből igazán megismerte és meg is értette a japán maffia (japánul: jakuza) tevékenységét az országban.
Természetesen mindezek feltétele a barátom teljes titoktartása volt, melyet sohasem szegett meg. (Tudta, hogy az milyen következménnyel járna.)
Gyakran találkoztunk, s én az elsők között voltam, akik kéziratban olvashatták a japán maffia és állam kapcsolatáról szóló disszertációját.
Rengeteget tudtam meg a „rettegett”, s szerintem démonizált maffia szervezetekről olvasás közben. Eszembe jutott az első, önállóan bérelt lakásom melletti szomszédom, aki a helyi jakuza szervezet egyik tagja volt. Csak a két ujja csonkaságából jöttem erre rá, de a többi szomszéd megnyugtatott: a kerület legbiztonságosabb házainak egyikében lakom. Ezt akkor nem értettem. Barátom kéziratának olvasása közben jöttem rá, hogy valóban: a helyi maffiák némelyike több, a hatóságok számára nehéz, vagy megvalósíthatatlan feladatokat is elvégeznek. Ha egy bicikli eltűnt a ház parkolójából, csonkaujjú szomszédom tudta, ki vitte el, s visszavitette a tolvajjal. Egyszerű volt ez, nem igényelt adminisztrációt se….
Bár az országban aligha volt akkoriban ez a háziasszonyok beszédtémája, a nagyvárosok veszélyes negyedeiben a helyi rendőrség helyett a helyi maffia tartott rendet.
A maffia tehát, vontam le a következtetést, a japán társadalom nehezen működő vagy működésképtelen „réseiben” tevékenykedik, ahol az állami szervek nem akarják, vagy nem tudják ellátni a rájuk bízott feladatok egy részét.
Jogi közvetítés (hatalmas összeg fejében) gyanúsított és ügyész között. Vállalati közgyűlésen történő zsarolása a vezérigazgatók valamelyikének, hiszen a közgyűlésen a legtöbb esetben a cége vezetősége nem az igazat mondja, de a maffia megszerzi a valódi mérlegadatokat…. Ingatlanok illegális vásárlása a lakók életének ellehetetlenítésével, olcsó munkaerő beszerzése a világ bármely pontjáról bármely iparág számára, ideértev egy téli olimpia előkészítését, vaagy a legnagyobb prostitúciós negyedek utánpótlásának biztosítását.
Eltelt egy év, amikor meghívót kaptunk férjemmel együtt tőle. Megköszönni és együtt megünnepelni barátom könyvének megjelenését. Meghatódtam, hiszen sok doktori disszertációt olvastam, de ez volt az első alkalom, hogy ezt így köszönte meg valaki.
Tokió belvárosának egyik remek éttermébe mentünk. Nem nekem, csak a férjemnek jutott készülődés közben eszébe, hogy vajon a többi meghívott nem veszélyes-e. Értetlenül néztem rá, hiszen ha a barátunk meghívta őket, biztosan nem lesz semmi baj, mondtam neki.
Nagyszerű este volt, új ismeretségekkel. A vendégek között volt az ország legnagyobb maffiaszervezetének főnőke, és a védőügyvédje is.
A maffiafőnök két testőre is láthatóan jól érezte magát. A vacsora kitűnő volt, rengeteget beszélgettünk, s őszintén szólva egyetlen pillanatra se jutott eszembe, hogy veszélyes ember is van a társaságban.
Két évvel később barátunk könyve (az Oxford University Press gondozásában) úgy jelent meg japánul, hogy ő ezt csak nálunk járva tudta meg. Nocsak, jegyezte meg kissé keserűen, miközben kézbe vette a japán nyelvű példányt – engem erről a japán kiadó elfelejtett értesíteni.
Másnap, abban az épületben, melynek bejáratánál megismerkedtünk, a barátom előadást tartott.
A tudós közönség leplezetlen indulattal kritizálta a témaválasztását, s egy szociológus kijelentette, hogy az én barátom „bűnözőket véd”, ez erkölcstelen, s emiatt mindez felháborító.
Úgy jöttem el erről az előadásról és vitáról, hogy tudtam, a barátom nem fogja folytatni tudományos karrierjét.
Ma Anglia egyik elit középiskolájának nagyszerű tanára.
Könyve pedig a legjobb, ami valaha a japán maffia működéséről megjelent.
Ferber Katalin prózája legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?