Köves István: Esély

Teljesen mindegy, hogy mit, csak beszéljek,
súgta, csak a hangomat akarja hallani, azért,
hajoljak közel a füléhez és halkan, gyerünk,
akkor most fölolvasom neki a telefonkönyvet,
gondoltam gúnyosan, de eszembe jutott,
nincs is már telefonkönyv, verset kezdtem
mondani, gyerekverset, kerek ez a zsemle,
kicsit dudorászva adtam elő, zengetve,
ettől előbb sóhajtozni, majd sikoltozni kezdett,
halkan, illedelmesen, mert hogy tíz, de lehet,
húsz éve nem találta meg ennyire a szerelem,
így mondta: nem találta meg a szerelem,
s hogy bizonygassa, mennyire így,
hanyatt fordult, vállamra tette széttárt lábait,
hogy nem bánja, megpróbálhatom úgy is,
hátulról, tudod, a másik lukba is lehet,
ha fájni fog, értem, nekem még azt is,
közben sírt is, legalábbis folytak a könnyei,
s kezemet csókolgatta, amikor megtettem,
amire kért, mert hát, ugye, ez már komoly,
engem igazán szeret, nem csak az ágyban,
s közben aprókat kacantott is, meg gyömöszölte
a saját mellbimbóit, apró izzadságcsík fénylett
az orra körül, egyre vadabbul zihált már,
aztán váratlanul sikkantot, rúgott kettőt
a levegőbe, kigurult alólam, s elnyújtózott, látod,
jó kis csapat vagyunk mi együtt, mondta nevetve,
csak hagyd a fenébe a verseket, drágám!

Köves István verse legutóbb a Szöveten: