Sziwery Balázs: Napóleon halála

Se a lomb, se a bánat,
halj meg lepelben bűnös állat.
Tűnt korokban széltől árván,
kiterítve sárga fakón,
és testedhez tapad a toll,
a szirmok sűrűjében.

Bekerített puszta látszat.
Jön a hang és dobol is százat,
a nyűgnek érlelt belső járat.
Dobbanva, rúgva a csendért lázad
a karcsú és bús kesergő lét.
Mert szögtől vöröslőn érti nevét.

Alkony! Búja tekergő ámulat
szikra kardja, arany markolat.
De rég vivták már a legnagyobbat.
És ha sós árny arcát szántja,
meredek egyensúly,tündérszárny bunkása.
Alkony! Kövek között lapul önön mása.

Holnapba a tőrét vájja,
karmaival önbőrét szántja.
És ha messze látszik is az éden,
a fenséges sírhoz, maga mellé térdel.
Majd felzokog, és puszta vadból
sérült húsú madár dalol egy mellébe szúrt karón.