Árnyakká szelídült a nagyszerű tél.
Magával vitte dús lehelletét,
és csüngött halk ibolya-ágon.
Elkomorult, olykor szemét látta,
A kiömlő táj alkonyában.
Aztán a csendjéből szűrt tiszta égen,
megszűrt imája szinte vérzett
a sötét csillagos éjszakában.
Baljós árnya egyként táncolt,
a kifulladt mással és egy kis virággal.
Aztán csak tűrte a tavasz csonka lehelletét.

Elment a tél, és vitte a varjakat,
akik bőrük alatt kopott húst viseltek.
Akik a távozó nagyúr után lestek:
megrepedt fekete lepkék tánca.
A délceg fagy áruló koronása
egy saját fejét kibontó fa.
Sántán továbbgördül megnyomorítva
a kopárság gyors igavonója,
ki szánkó helyett, majd a kereket húzza.
A kavargó tüskék eltűnnek az orra elől.
Lankadatlan futásában megremeg egy szarvas.

Elszáguldott, elűzetett a tél.
Jobbá tett lehelletét csikorogva húzta,
és beleborzongva önmagába,
a fagyon érlelt bús magányba,
a hóba, tiszta vigasztalóba, most kedvét látja.
Oly hosszú volt vándorlása!
Jeges borongáshoz bújt alkony társa,
egy ismeretlen szentség ordítása.
Hát senki sem siratja, senki sem érti? Senki!
Nem csodálják, mikor felveszi
halotti maszkját felolvadt közönnyel, a nagyszerű tél!