Sziwery Balázs: Jézus lábnyoma a hóban

Megfagyva bájában ténfereg a világ,
A hó megszülte legjobbját.
Egyszer vén volt, máskor új is talán.

Belezokogott a nagyszerű télbe,
majd forgatag támadt, zúgott,
bele a sárba, bele a nyárba,
zokogó szemében gyarlóság látszik.
Mosolyba haldoklott, tűrt ősi sorsot,
lefolyt a viasz, kialudt a gyertya lángja.

Aztán lábnyomában kivénhedt korcsok
zakatoló vonat-testel, lihegtek,
és aranysávból volt a cifra kengyel.
És tű fokán ugrottak százak, halandók,
jöttek, és lépkedtek volna lábnyomában.
De a hó már nekik vértől mocskos volt
a hajnali néma ködben.

De új és új szándékok lesznek,
és elborzadástól fényt keresnek
a sivár és puszta tájon.
Próbálkozva, mindig múlva, zörögve,
vadul a lantot nyúzva.
Bekopognak a törött ablakon.
De hiába! A festék újra lemállik,
és a rozsda vérré válik.

Nem új hó kell ide!
Csak a régi haldoklás gyöngyei után
járó sietett nap-takarás árnya.
Újra és újra!