Debreczeny György: az üres emlékezet kertje (Bora nyomán)

a végső forma kő nélkül fehér
hiába az enyhület reggel
az utolsó felidézhető
botanikai gyűjtemények
évekkel ezelőtt egy éjszaka
álomba menekültek

életnagyságúak a hegyek
a halottak lélegzetére mozognak
csak ruhájuk ellágyult esése
ömlik az üvegtáblákon át
még nem takarják le paplannal
a harangszót a pocsolyákon

mindig ilyen kertet szeretett volna
az üres emlékezet
hol az a fa mely télen
kezedben cipelt orchidea
hol az a fa

hol az a fa