A rendező akkoriban hónapok, sőt talán évek óta búskomorságban élt. Egész napokat töltött azzal, hogy hanyattfeküdt az ágyon, és a plafont bámulta. Ha pénzhez jutott, vett egy üveg vodkát, és berúgott. Ezt később mindannyiszor megbánta, mert olyan gyógyszereket szedett, amelyek nem férnek össze az alkohollal, és fél üveg vodka elfogyasztása után huszonnégy óráig pokolian rosszul érezte magát.
Néha összeszedte magát legalább annyira, hogy odament az ablakhoz, és kikönyökölt. Két ablak is volt, az egyik délre, a másik keletre nézett. Sötétedés után a déli ablakot részesítette előnyben. A dél felé eső szomszéd házban egy középkorú, de még eléggé csinos nő lakott. A rendező valaha a nevét is tudta, de már elfelejtette. A szomszéd ház kivilágított ablakában meg lehetett figyelni, amint a nő fésülködik, öltözik, vetkőzik, néha látogatókat fogad.
Nem volt különösebben érdekes vagy izgató látvány, a rendező mégis képtelen volt levenni róla a szemét. Eszébe jutott: ez a nő annyira semmibe veszi őt, hímnemű szomszédját, hogy még csak be sem húzza a függönyt. Néha felbukkant az ablakban a nő mellett egy férfi: vagy ugyanaz a férfi sokszor egymás után, de mindig más-más öltözékben és frizurával, vagy egymást váltogató különböző férfiak, akik mindnyájan a nő által kedvelt típushoz tartoztak, és ezért hasonlítottak egymáshoz.
Poharat emeltek a magasba, koccintottak a nővel, aztán leoltották a villanyt. Vagy még csak le sem oltották. A villanyfényben látszott a vörösbor felszínének csillogása. Látszott, amint a két arc összeolvad, egybemosódik, majd, mintha a sötétben bujkáló szemtanú a naplementét leste volna ki, eltűnik az alsó ablakkeret horizontja alatt.
Mindez annyira volt érdekes, mint amikor két mókus hancúrozik a keletre néző ablakban kora délelőtt. A rendező szemében ezek is, azok is teremtett lények voltak. Ha a szomszéd nő (valami Tünde) meg az alkalmi partnere ugyanezt ugyanígy el tudnák játszani színpadon, vagy esetleg Csikasz Bálint kamerája előtt, az lélegzetelállítóan izgalmas lenne. De így nem az. Vagy a megfeszült idegszálak varázslatos koncentráltságában gyönyörködhetünk, vagy élvezhetjük az élőlény öntudatlan cselekvéseit, egyiket a másik után.
A kettő között nincs középút.
Ha egy vidéki művelődési ház lecsupaszított színpadán – így töprengett a rendező – szabadjára engednénk egy aligátort… vagy csak egy aligátorteknőst… hű, milyen hevesen dobogna a torkunkban a szív! Körmünket rágva figyelnénk: merre indul, merre fordul, mit roppant szét borzalmas állkapcsaival a lassú mozgású, kíméletlen szörnyeteg?
Aztán ráébredt, hogy ez is csak egy ötlet. Már utálta a saját ötleteit. Elhitette magával, hogy az ötletek túltengése okozta a vesztét. Hess, te ötlet! Mars ki!
Vagy ha például a néző azt látja tizenötször egymás után, hogy az a szereplő, aki a színpad jobb szélén kiszalad, még ugyanabban a pillanatban beszalad bal felől. Hihetetlen látvány! Ilyen nincs! Márpedig van. És csak az előadás legvégén lepleződik le a trükk, hogy tudniillik egy ikerpárról van szó. Hasonlítanak egymásra, mint két tojás. Egyformán vannak öltöztetve. Egyikük kiszalad jobbra. Másikuk beszalad balról. A néző pedig azt hiszi, hogy a kettő: egy. Ezt a trükköt a rendező Kecskeméten alkalmazta, ahol egy amerikai bűnügyi vígjátékot rendezett még 1993-ban.
Említettem, hogy fénykorában, amely sajnos régen elmúlt, színházak is hívták rendezni.
Délelőttönként, ha volt annyi akaratereje, hogy az ablakhoz vánszorogjon, majdnem mindig a keleti ablakot választotta, amelyen át ilyenkor besütött a nap, hacsak nem borította felhőréteg az eget. Délelőttönként megjelent a mókus az ablakpárkányon. Széles ablakpárkány volt, bádoggal borítva. A bádogfelületen egy helyütt mély horpadás volt, amelyben összegyűlt az esővíz. A mókus mutatványa abban merült ki, hogy odament a horpadáshoz, és kiitta a vizet. Egy kicsit kapargálta a bádogot, mintha elásott diót keresne, aztán továbbállt.
Mindig csak egy mókus jött, sohasem kettő. Pedig érdekes lett volna megállapítani, hogy: a két mókus hancúrozása vajon Tünde és alkalmi férfipartnere mozgását idézi-e fel a sötétedés utáni déli ablakban, vagy inkább az ikerpár ki-beszaladgálását az 1993-as kecskeméti amerikai bűnügyi komédiában?
Annyi biztos, hogy a mókusról ugyanúgy alig-alig volt eldönthető, mint a déli ablakban kifigyelt férfiról: ez vajon még ugyanaz a példány mindig más öltözékben, vagy különböző példányok, amelyek zavarbaejtően hasonlítanak egymáshoz?
Olyan napokon, amikor a mókus elmulasztotta tiszteletét tenni a keleti ablakban, a rendező messzebbre nézett. A meredek hegyoldalból elébe táruló tájat figyelte és a ragadozó madarakat, amelyek napos időben hol a Hajógyári-sziget, hol a káposztásmegyeri lakótelep fölött köröztek.
Nem tudta, miféle madarak ezek. Egerészölyvek? Rétihéják? Nem értett a madarakhoz. Miközben levegőbe rótt köreiket figyelte, ismét csak az volt az érzése, hogy nem tud az égvilágon semmit.
Egyszerre csak harsány kukorékolás hallatszott. Mintha a rendező kiköltözött volna egy tanyára, ahol a gazdának baromfiudvara is van. Pedig csak a mobiltelefontja szólalt meg, a telefonban pedig egy női hang. Mondta a nevét, amelyet a rendező rögtön el is felejtett.
Mondta, hogy gratulál. Hogy mihez? Hát ahhoz, hogy a Filmszakmai Döntőbizottság és a Forgatókönyv-fejlesztési Igazgatóság majdnem egyhangú többséggel elfogadta Hariss úr forgatókönyvét. Hariss úr minél hamarabb, lehetőleg még a mai napon vegye fel a kapcsolatot a gyártásvezetővel.
El kell készíteni a költségvetést és a forgatási ütemtervet. Lebonyolítani a szereplőválogatást és a külső helyszínek kijelölését. Dönteni a fontosabb munkatársak, a fővilágosító és az első asszisztens személyéről. No és, hogy ki legyen a sminkes, a berendező, a vágó és a naplóvezető. Az operatőr, úgy tudom – úgy tudja a hölgy –, ezúttal is Csikasz Balázs lesz. Vagyis Bálint, persze hogy Bálint. Bocs. És az összes többi, ilyenkor szokásos tenni- és intéznivalók. Jövő augusztusban elkezdődhet a forgatás. Még egyszer, gratulálok. A viszonthallásra.
Márton László legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?