Márkus László: Léttöredék
1 min read
Ide ülök most melléd, meg sem szólalok, /
csupán fogom kezed, csókolom homlokod. /
Sóhajaink hullámai kitörnek a falak közül, /
lassan tovatűnnek, de mi foglyok maradunk.
Ide ülök most melléd, meg sem szólalok,
csupán fogom kezed, csókolom homlokod.
Sóhajaink hullámai kitörnek a falak közül,
lassan tovatűnnek, de mi foglyok maradunk.
Csituló rezdüléseink szaggatott csipkéi
múltunk anomáliái. Megbicsaklik az idő,
felkavart sorsunkba hibás mintákat sző,
melyeket nyűtt lelkünk nem tud korrigálni.
Csorba csészénkből bódító teaillat árad,
tárt ablakunkon át apró rigó-Don Quijote
harsány himnusza hallik, győzelmet hirdet,
míg én önfeledten hallgatom szíved verését.
Márkus László verse legutóbb a Szöveten:
