Ketten leszünk ha meghalok
lelketlen Isten és Istentelen lélek
Ketten siratjuk majd mindazt mi elhagyott
erdőtlen ösvény és ösvénytelen erdő
Ketten kacagunk fel egy méhből a por s az anyagondok
szeplőtelen mellekre forgatnak rokonaink
Kettőnket exhumál a borzalom hantjaik közül
gyalult ég kutat majd a fű alatt ha betakarjuk őket
Kettőnket gyűjt rózsaágyására gondnokul
anyánk keze a testetlen lélektelen temetőknek
Kettőnket gyúr össze gyermeked keze a szeretőknek
mert utálni fog minden fogoly aki nem kap morzsát
Kettőnkről terített asztaltól lábainkat tépik a hangyák
vedlő bögölyalkatunkra démonok zúgnak meddő harsonát
Kettőnkről lehúznak minden vizes lepedőt a vágyak
hártyáinkig üldözött apáink minden napot karóba húznak
Kettőnknek emlékeztetőül bűneinkre olvassák jóságainkat
megnyílik minden rés és minden szilárd folyni kezd arcunkon
Kettőnknek feledésül és feddésül eltévesztik jöttünk dátumát
egy boncolt atmoszféra falaira rajzolt törzs neve lesz az univerzum
Kettőnknek térképet éget vaginájába az iránytalan föld
jelöletlen sírjainkra mint koszorút vetik angyalaink a feltámadást
– Magam maradok ha meghalsz idomtalan és rezzenéstelen
harc a megbékélteken és megbékélt a harcokon
Magam maradok elcsukló hang minden nyelven
ízleletlen bimbóidra gyűlt harag a megbocsátásban
Magam maradok hogy kezedbe én adjam kardomat
s te vegyél rajtam igazságot embertelen végítéletet –
Tóth Olivér verse legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?