Árverést tartott felettem minden titok
Áldás helyett gyűlt fejemre a korona-szitok
Megpróbált bőrömön vadászkutyák hunynak
Pirossá fehérré zölddé alvadt nemzetek nyúznak
A nevet melyet anyám adott apám ismeretlen hagyatéka
Nem lett más izmom csontom sejtem retinám kúti portéka
A szitok mely istenellenes születés az állandóság
Egyetlen halom testedre üveggóc törött szilánkcsúcs lomhaság
Lángnyelven csókolt anyaméhbe kapaszkodó sátán-ének
Nagyanyám arcán nagyapám kezében ahol a vének
Fekete földbe nyíló rózsakertek s égnek
Az első ébrenlét hamupergésébe pólyált altatódalok
Mindenkinek szegezett feszületek az angyalok
Karjaimba kókadt fejed csókolom Jézusom
Karjaidba kókadt fejem csókolja Jézusod
A cigányság telepeseinek plébánáján kopogtató ódák halottak
Léptedet zengő fűtengereiden a harmatok hajnalban hallottak
Míg görnyedten kínjaidat verted ráncbaszedve a mai napot
Egy kivallatott holnap teregetve kötélre minden skalpot
Az árulás mestersége fültőn szájszélen és lábközt koptatott
Elpereletlen nebulói meddő babák kezükben természetelennes ami holt
Monoton haramadnapos feltámadás gyötör ami körbevesz sívár és kujon
Egyszerre tátongó űr és kitömött pince házad alatt majd egy pulton
Ahol darabra mért múltad jelened és jövőd gyermekszegényen ziháló ősz
Nyugalomsóvár bölcsőid kalitkaablakok ahonnan a szökő csend is bősz
Tiltott békét színlelve hirdet az égő csipkefenyérben
Egyetletlegy vádolatlan igazságot a borban és kenyérben,
Csúfság hogy nem mondhattad el senkinek,
De az árulás kétkezére játszott mindenkinek.
Az egyszerűség rabruhában fellélegző megkönnyebbülés
Nem lesz más mint a végső megfiatalodás utolsó megvénülés
A vágyás hogy tűz helyett szikrával is beérd oly kevés
Mint egy fagyott tetemről rügyet csalni isteni szökellés
A tétovaság mely mint a vér megőrzött most kivet magából
Hóvirágot tép leleplezett képmását elhallgattatott aggjáról
Mellén szapult isten teremtése és zárvány a világ
Kinek kezén se északfény se sarkcsillag, se barkavirág
Volt jobb s nem rosszabb senkinél, mégis a legtöbb halott aki él
Volt rosszabb s nem jobb senkinek mégis a legtöbb élő halott aki fél
Ma senkinek se rokona, se ismerőse s ha valaha volt mindenkinek utódja őse
Ma tavak taposnak rá mint a kőre s egek szállnak fölé akiknek nincsen őre
Egy gyalult pusztaság földjén termő bogáncsbőrű anyaföld talapzatán
Fekete varjaim vérét égetem porrá oltárod hamván
Félig béna jobbkezem kulcsolom a balra s dadogó szívemre keresztet vetek
Szemkápráztató temetőket saroglyáznak íveim a mennyektől a pokolig
/rettegjetek/
A múlás skorpióinak szaharájában fakadó forrás láva leszek és üres ágykeret
Ha megpihennél jártadban tudd van út mely sehonnan sehová sem vezet
A menekülés magadtól magadhoz épített renyhe híd és révület a test
Konyult fejemre por száll míg tűnődöm minden csodán ha túlél a nap
Ahogy magam élem túl vézna pirkadatra gyűlt csordát szentelő pap
A sivár rétek csörgőit már mind elloptam és ha sírnak is torokharangon
Fittyet hányok rá ha évszaktalan kérik meg csókjaimat kezeimet egyhangon
Egy ajtó küszöbmellére léptem félig térden állva félig derékig süppedve nézem
Míg házaim haját koncolja a reménytelenségben is szóba öntött reményem
Himnuszgyilkos szószékeken felbérelt bérlőim szeretőjévé ne legyek
Ha élni nem meghalni sem engedjetek
Minden köztudat és minden tudat köztességében köztudott
A sejtés bizonyosság végül minden halálhír örömhír amit minden köztes tudott
Lángnyelven csókolt anyaméhbe kapaszkodó sátán-ének
Nagyanyám arcán nagyapám kezében ahol a vének
Fekete földbe nyíló rózsakertek s égnek
Árverést tartott feletted minden titok
Áldás helyett gyűlt fejedre a korona-szitok
Amit nem mondhattál el senkinek
Amit majd elmondok mindenkinek.
Tóth Olivér verse legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?