Sziwery Balázs

A kabátunk

Belebújtunk a kabátomba,
csak mi ketten.
Összefonódott lidérc-testtel haldokló lehetetlen bábszínház –
küzdve a puszta létért –
hangos kényelem, szeretet.
Egyszer egyik ujja az enyém volt,
máskor tiéd volt az enyém,
aztán enyém az, ami előbb volt a tiéd.
Aztán a parton feküdtünk a fűben,
és a kabátban összezárva
te és én.

Elringatott az éjszakai este.
Lehelet, mely tarka páraként tört elő.
Szépségből keretezett vászon – erre van a fény holdudvara, tessék!
Nézd, hogy ragyog!
Hátán alkony, félénk, árva suttogás,
és behúztuk magunk mellé a kabátba.

Foltos lett! Szövete is sárgul.
Könyökén rojtok lógnak bele a semmibe.
Azért még megvarrjuk, ugye?
Belekapaszkodunk. Belülről egymásra akasztjuk.
Nézd, milyen jól áll nekünk!
Aztán újra összegabalyodva,
fuss a szélére! Bele az ujjba, én meg utánad.
Soha ne legyen vége a kabátnak.

2025. 03. 05.