Esztendeje, hogy fejembe bezárkóztam.
Azóta a hangyákat figyelem, és ablakunk előtt
régi ismerősömet, a szomorúfűzfát nézem.
Pár hónap elég volt hozzá, hogy felismerjem,
a fa engem figyel, törzsén az apró hangyahad
rendszerint eső előtt integet, így kommunikálnak velem.
Én visszaintek, leng minden egyes ág rajta,
ébenfekete, apró hadurak menetelnek fel s alá,
beleszimatolok a levegőbe. – én mélyeket lélegzem.
Ilyenkor kikacsintok a szép fűzfának,
ő megrázza magát, nem is zavar, ha mások azt mondják,
ágkarjai között csak a szél járkál.
Tavasszal nekem öltözött, nyáron árnyat tartott, ősszel
búcsú gyanánt leveleket hullatott.
Szépek voltak, recézettek, cirádás lapszéllel,
amelyeket tenyerembe szépen lerakott.
Néztem innen, onnan is, nem értettem semmit.
Mire megsejtettem, nagyobb a baj, télben állt térdig a táj.
A fa csak állt ott, mozdulatlan, mint az örök magány,
úgy szobrozott. Fagyott arcában a jégvirágmaszk,
ijesztő volt, ahogy most a világ is…
Valahol nagy és rettenetes tűz támadt.
Az utcákon összevisszaság, vad kiabálás:
Nem messze innen valami fák fellázadtak,
és hirtelen elhatározással emberekből máglyát raktak.
Így, együtt égettek el. – azt mondják.