Ircsik Vilmos
Ahogy májusban régen
Mióta apja elment otthonról, a tízéves Kari egyedül maradt anyjával, aki azóta sehol nem találta a helyét. Pedig milyen vidám és milyen boldog volt azelőtt mindig! Hogy tudott mosolyogni, hogy tudott nevetni, miközben két kis gödröcske támadt az arcán. Most meg egyre csak bánkódott, egyre csak csak hallgatott, mintha örökre betemették volna azt a két kis gödröcskét. Még benne se leli az örömét, szótlanul teszi eléje az ételt, rakja ki a ruháját, a tanulásról, az iskoláról is alig-alig kérdezi. Ő meg fürkészve nézegeti, szeretne a kedvében járni, szeretné felvidítani, de az égvilágon nem jut eszébe semmi, és szólni se mer. Aztán valamikor májusban eszébe jutott a gyöngyvirág. Nem magától jutott eszébe, hanem az egyik tízperces szünetben kihallgatta a nagyokat, akik arról beszélgettek, hogy szombaton reggel gyöngyvirágozni mennek az Üveghegyen túli bükkfaerdőbe.
De hogy pontosan hová, azt nem értette, mert suttogva mondták, és közben gyanakodva még körül is néztek. Hát persze, a gyöngyvirág! Azt nagyon szereti az anyja! Régebben bármilyen rossz kedve volt, attól mindig elmosolyodott, és felnevetett, ha azzal köszöntötték meg a születésnapján, a névnapján, de máskor is, ha csak úgy kedveskedni akartak neki. Az apja ilyenkor a virág mellé egy verset is el szokott mondani neki. Ahogy májusban régen… igen, ez volt a vers vége. A többire nem emlékszik, de a vége ez volt. Ahogy májusban régen. És ilyenkor az ő szeme láttára még meg is csókolták egymást, mintha ott sem volna.
Hát persze, az a gyöngyvirág, az biztosan segítene! De amikor kérdezősködni kezdett arról a bizonyos bükkfaerdőről az Üveghegyen túl, a nagyok letorkolták:
– Az titok.
– Majd pont a te orrodra fogjuk kötni, hogy aztán leszedd előlünk!
– Vegyél a virágboltban!
– Húzz el innen, de gyorsan!
Máskor ilyen helyzetben mindig az anyjához fordult tanácsért, de most éppen azt nem tehette… Így hát szombaton kora délelőtt félve és bizonytalanul elindult a Kálvária-hegy felé. Azt még sikerült elcsípnie a szünetben kihallgatott beszélgetésből, hogy ott lesz a gyülekező. A biztonság kedvéért hátára vetette játékpuskáját, zsebre vágta a reggelinél félretett zsemlyét, melléje a dupla pengés bicskáját, és kisurrant a kiskapun, mintha csak játszani indulna valahová. Az utcasarkon futásnak eredt.
Amikor odaérkezett, már éppen felfelé kaptattak a meredek hegyoldalon. Loholva, tisztes távolból igyekezett utánuk. Kisvártatva az egyikük hirtelen hátranézett, szólt valamit, mire a híres verekedő Risza megfordult, és visszaszaladt hozzá.
– Kopjál le, de gyorsan!
Nem mozdult. Erre Risza két kézzel, teljes erőből a földre lökte, aztán mielőtt talpra tudott volna állni, ököllel mellbe vágta. és jobb lábával akkorát taszított rajta, hogy gurulni kezdett lefelé a lejtőn.
– Ha nem beszéltem volna elég világosan, te kis köcsög!
Nagy nehezen összeszedte magát, és feltápászkodott. Támadója már jó messze járt tőle de mintha hátrafelé is látott volna, hirtelen sarkon fordult, dobbantott egyet, ő pedig a többiek hangos hahotájától kísérve megfutamodott, és hazáig meg sem állt.
Feladni azért nem adta fel. A rá következő szombaton ismét hátára vetette puskáját, zsebre vágta a reggelinél félretett zsemlyét, melléje a dupla pengéjű bicskáját, aztán kisurrant a kiskapun. A Kálvária-hegy alján dobogó szívvel körülkémlelt. Most nem látott senkit.
Sokáig ment-mendegélt hegyen-völgyön át, a ragyogóan szikrázó napsugaraival szemben, amíg végül ki nem talált az Üveghegyre, amit eddig az udvarukból csak nagyon messziről látott magasodni. Az Üveghegyen túl hamarosan megtalálta a nagy tölgyfákat, de hiába keresett-kutatott közöttük sokáig, sehol sem találta a zöld levelek közül kikandikáló csipkés szélű kis fehér harangokat. A szokatlanul nagy májusi melegtől kiizzadva levette pulóverét, és derekára kötötte. Hosszú keresgélés után letért azútról, és most már tanácstalanul bolyongott, ide-oda járatva a szemét. A nap közben a másik oldalára fordult, az ég beborult, hirtelen langyos májusi zápor kerekedett, ami elől egy fa sűrű lombja alatt húzta meg magát. Amikor elállt a zápor, újra nekivágott a még jobban perzselő hőségnek, ám most már nemcsak a gyöngyvirágot, hanem az utat sem találta. Mégis tovább keresett, kutatott, azzal sem törődve, hogy már nemcsak az Üveghegyen van túl, hanem még azon is túl, a nagy tölgyfáknak pedig már nyomuk sincs,
Közben lassanként bealkonyodott, mire a fáradtságtól elcsigázva ismét letelepedett egy terebélyes bükkfa alá. Levette puskáját a válláról, maga mellé fektette, felhúzta a pulóvert, egy ideig csendesen szipogott, majd megette a zsemlyét. Úgy gondolta, hogy egy kis pihenő után visszaindul haza. De aztán a zöld levelek halk susogására és a nyugovóra térő madarak altatódalára elaludt a langyos szürkületben.
Amikor kora reggel mély álmából magához tért, hét ágra sütött a nap. A levelek élénken zsibongtak, zizegtek, a madarak altatódal helyett ébresztőt fütyültek, az út simára taposott szalagja pedig nem messze tőle hívogatóan ott barnállott a világos fatörzsek között. Nekibátorodva felserkent, ismét hátára vetette kispuskáját, és a barnálló ösvény felé indult. Közben körös-körül keresgélni kezdett a szemével, de most is csak csupa sárga, piros meg kék virágot, meg dús. zöld levélcsomókat látott, csipkés szélű, fehér kis harangot egyet sem. Az ösvényhez érve először nem tudta eldönteni, hogy jobbra induljon-e, vagy balra. Tanácstalanságában már majdnem elsírta magát, ám hirtelen eszébe jutott, hogy tegnap kifelé jövet végig a szemébe sütött a nap. Így most hátat fordított neki, és tétován arra vette az irányt. Nem volt ugyan biztos a dolgában, de miután meghozta élete második nagy döntését, hevesen kalimpáló szívvel és lassú, bizonytalan léptekkel nekivágott. Most már ennek a bizonytalan elhatározásnak is örülni tudott, most már ez tartotta benne a lelket, ha már egyszer nem talált gyöngyvirágot. Közben még oda-oda sandított a fák közé. Hiába. Csipkés szélű, fehér kis harangokat nem látott sehol. Vagy leszedték előle, vagy rossz helyen keresi őket.
A vadvirágoktól tarkálló tisztásra és a tisztáson átfolyó forráshoz érve megkönnyebbülten felsóhajtott. Tegnap pontosan erre jött, és ivott is a hűs vízből. Most is így tett, majd megmosta benne az arcát, miközben eszébe jutott, hogy egyáltalán nem éhes, legalábbis ahhoz képest nem, hogy a zsemlyén kívül tegnap délelőtt óta egy falatot sem evett. Megszaporította lépteit. Ezután a meredek hegyoldalon kellett leereszkednie, amire tegnap olyan nehezen jutott fel, és egy mély szurdokon átkelnie, aminek magas túlpartjáról most is többször visszacsúszott. A szurdok után a nagy rét következett a pásztor nélküli csordával. A békésen legelésző tehenekre csak drótkerítés vigyázott. Megállás nélkül mozgó, hatalmas állkapcsuk, hegyes szarvuk, furcsa hallgatásuk félelemmel töltötte el, akárcsak a drótkerítés, amiről egyszer azt hallotta valakitől, hogy áram van benne, és ha hozzáérnek, ráz. A tehenek között néhány kecske legelészett. A nagy testek között a kicsinyek félénkségével illedelmesen keresgélték a meghagyott száraz kórókat, vagy türelmesen vártak sorukra, amíg hozzáférhettek egy-egy zöldellő bokorhoz, amire aztán két mellső lábukkal feltámaszkodva mohón nekiestek a friss hajtásoknak.
A veszélyes drótkerítést messze elkerülve megint a magányos vadcseresznyefával találta magát szemben, amelynek fehér lombkoronájából bódító illat és a láthatatlan méhek zümmögése áradt. A vasút felől hamarosan vonatkerekek kattogását hallotta. Nem hitte volna, hogy ilyen messzire elhallatszik! Ez a déli személyvonat! A háromnegyed tizenkettes! Az jön Pestről. Este még jön egy másik, de az gyorsvonat, és náluk nem áll meg. Ennek a háromnegyed tizenkettesnek akármennyi közül megismerné a hangját. Ott megy el a házuk előtt, ő pedig ha teheti, különösen szombaton és vasárnap, minden alkalommal kiszalad eléje, és figyeli az ablakból kihajoló utasokat. Hátha köztük van az apja… A kattogás egyre ritkult, majd abba is maradt, és a fémhez súrlódó fém panaszos jajgatásába ment át. Aztán egyszerre csend lett… Most állt be az állomásra. Ha éppen ezzel jött vissza, akkor kár volt kimennie az erdőbe. Kár volt megszöknie. Különösen így, hogy nem talált semmit. Futásnak eredt.
A rét fölött a távolból tovaterjedő déli harangszó zúgott, a házakból emberek jöttek elő, szájról szájra adva tovább a hírt, amely így hamarabb ért haza, mint ő maga. A kapujukban az anyja szaladt eléje. Először sírva magához ölelte, majd a könnyein keresztül boldogan elmosolyodott:
– Hol jártál, báránykám?
– Az üveghegyi erdőben.
– Az üveghegyi erdőben?
– Még azon is túl.
– Mit kerestél olyan messze?
– Gyöngyvirágot akartam szedni neked. Csak nem találtam. De ha visszajött a fél tizenkettessel…
– Nem, nem jött vissza – mondta az anyja és már nemcsak mosolygott, hanem hosszú-hosszú idő után hangosan fel is nevetett. Éppen olyan boldogan, vagy talán még boldogabban, mint azokban az időkben, amikor a kezébe vette a csokor gyöngyvirágot, és hosszan, mélyen beleszippantott. Most nem volt csokor, nem volt gyöngyvirág, csak a vers végét mondta maga elé csendesen: Ahogy májusban régen… Aztán lehajolt, és megcsókolta messziről hazatalált fiát.
Ircsik Vilmos prózája legutóbb a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
