Köves István: Kivert kutyakölyök

Köves István

KIVERT KUTYAKÖLYÖK

(1.)
Mint idei madár a tavalyi fészekben, vagy
mint dülöngélő darazsak dühödt dongása a
korán kifakadt kajszibarackok csorgása körül,
a hűtőolajban sisteregve tekergő
izzó fémforgácskígyó-illatban a
bódultan virágzó ifjúság hitelével tolongó
emlékeim úgy andalítanak elártatlanítva,
(2.)
hogy szóakasztó, bizsergéses hála gyöngít el,
ha jávai szeretőmre, türelmes tanításaira,
hűs hasára, sikamlós ölére gondolok, aki
arcgödreit gördítgető monalizás mosolyával
érttette meg velem, ne egy fürt szőlőt emeljek
magam elé, csak egyetlen szemet, azt fogjam jól
ujjaimból formált csészécskébe, vegyem szemügyre,
forgassam, nézegessem, mint vajúdó csodát,
készítsem érkezésére ajkam, nyelvem, torkom,
száradó nyelőcsövem, várjam enyhítő érkeztét
az egyetlen igaz íznek, amit a vágy küld nekem
a közeledő csöpp gyümölcs édeskés zamatában,
összetámasztott talppal ülve egymással szemben
az európai rohanásból csent mozdulatlanságban
az örökségbe hozott családi szőnyegen elnyúlva,
a szokatlan mintázat a balinéz ősök intő üzenete,
minek megértéséhez sem az én angolom,
sem Gving magyarja nem elég – így hullnak semmibe
a hagyományok, a szőnyeg csomóiban testnedveink
csillámló cseppjei árulkodón felfénylenek
a svábhegyi villa-ablakon bezuhanó napsugárban,
(3.)
ám a sorsfordító köszönetnyilvánításaim sorában
messze megelőzve mindezt ott magasodik fölém
az a pirospozsgás magyar királyi csendőr százados úr,
aki 1945 dermesztő kezdetén a gomolygó záptojásszagú
mozdonyfüstben kirántott néném óvó öleléséből,
s takarodj innen, kis-zsidó a fenébe, mert nagyon megbánod –
kiáltotta, majd úgy megtaszított nagy lapát tenyerével,
hogy csak kapálódzva futottam-botladoztam rémülten
a fénylő élű iparvágányok között.
(4.)
Vissza se nézve, nem gondolva az ottmaradókra,
futottam rémülten, futottam boldogan,
futottam gondolattalan bódulatában a menekülésnek,
mint kivert kutyakölyök, nyüszítve
futottam az előttem derengve felfénylő semmibe.
Kapálódzva futottam-botladoztam a tejüveg csendben,
előbb végig a rámpán, vissza se nézve a lehajtott fejjel,
roskadtan, órák óta álldogáló, beletörődött emberroncsok
bénultan néma sorfalára, fölverve féllábú, csapzott galambokat,
aztán kiérve a repedezett, madármocskos üvegtető alól,
tovább, tovább, a távolba futó, fénylő élű iparvágányok között.
Fel kellene venni, villant belém, de nem álltam meg,
meg se torpantam, amikor magam előtt, a talpfák között,
az olajos fekete bazalt zúzalékköveken megláttam
a méretes rögzítő csavarlapfejre szorulva azt a
gazdátlan, párjavesztett szürke, ötujjas kötött kesztyűt,
de csak futottam tovább, süketen, vakon, fuldokolva lihegve,
ma is belém sajdul, föl kellett volna venni, megállni, lehajolni érte.
Még a kristálygömbcsöndben is űzve menekültem, iszonyodva,
tovább, tovább, vissza se tekintve,
vetemedett, kátrányos talpfák között botladozva,
futottam rémülten, futottam boldogan,
futottam gondolattalan bódulatában a menekülésnek,
mint kivert kutyakölyök, nyüszítve futottam kint tovább
a semmibe vezető, fénylő élű iparvágányok között, hol már
csak a meg-megcsikorduló vagonok ütközőinek csattogása kisért.
(5.)
Az igazi történetek csak idézhetetlen
meglepetésekkel írhatók le, úgy, ahogy:
mint fapapucsok staccatós kopogása
egy visszhangos pályaudvari váróteremben.

Köves István verse legutóbb a Szöveten: