Fenyvesi Ottó: Posztmodern folklór

„Uram, én méltó nem vagyok,
de mondom a szót, melyet szólnom adatott.”
T. S. Eliot

BRAZÍLIA

Hosszú az idevezető út.
A nyomorúság lakozik errefelé.
A régiek meghaltak mind.
Kapkodjuk csak a fejünket.
Érkeznek a részletek ezerrel.
Látjuk a horizontig beretvált,
sík bácskai semmiket.
Elhagyott tanyák, összedőlt istállók.
A távolban sötét felhők tornyosulnak.

Szerbül Bagremovo, magyarul Brazília.
A környékbelieknek Brazi.
Nem messze van ide Topolya.
Vályogház is van, több. Az egyik
udvarán egy kiszuperált lakókocsi.
A kertben nincsenek madárijesztők.
Egy kis vetemény. Uborka, dinnye.
A lomb között almák függnek,
amolyan férfiúi jelképként.

Templom sincs már a faluban.
A bolt bezárt. A kocsma is félig.
Előtte áll két aggastyán,
cigarettával kínálják egymást.
Már mindent megbeszéltek,
néznek a semmibe. A postást várják.
Csubrilovity Milorád, a szomszéd faluból jön.
Biciklivel és a nyugdíjjal. Fején tányérsapka.
Mindig a foga fáj. Senki se tökéletes.

Ez itt Brazi. Nem vagyunk
a világhálón. El vagyunk felejtve.
Hozzánk hűtlen lett mindenki.
Mi meg vagyunk csalatva.
Tudja, felénk nem úgy van az,
hogy csak felnyúlunk a levegőbe,
és hopp ott repül egy kis boldogság,
lekapjuk, és nézegetjük.
Mi nem emlékszünk ilyesmire.

Hosszú az idevezető út. Akácos.
Azt beszélik, valamikor nagyon régen
a falu apraja-nagyja nekiindult az óceánnak.
De aztán visszafordultak, nem jutottak el
Brazíliába. Mi már nem emlékszünk semmire.
Hagyjuk a régieket. Nyugodjanak békében!
Úgyis utat talál magának az elkeseredés.
Tudja, nem lehet ezt csak úgy, mindentől
függetlenül értelmezni. Olyan rég volt!

Talán a Julis néni, a legidősebb asszony
a faluban. Ő tud egy-két dolgot, amit még kell,
de neki is véges az emlékezete.
Ő még látta a kakastollas csendőröket,
ahogy elvonultak Bogaras felé.
Másnap megérkeztek az orosz csapatok.
Látja, így voltak valaha a dolgok.
Béke, háború. Béke, béke,
aztán megint háború.

HONKY TONK TOPOLYA

Harkai Imre emlékére

Először a park kőfalát hordták el a szegények.
Az új hatalom nem szólt, útban volt neki minden:
a címeres városháza, a polgári kaszinó, a zárdaiskola.
A fürdők: a Limbek, a Pataki és a Vénusz.
A parkban lévő tó. A virágágyások.
Útban voltak a rózsák, a tulipánok. Bukszusok.
Vesszenek az artézi kutak is!
Nyoma se maradjon a magyar világnak!
Földig rombolták a szállót, a nagygazdaházat.

Mindent lebontottak.
A múlt törmelékeit elhordták,
a Bodrogh Mór-féle téglagyár gödrébe.
Oda temették a régiek szellemét,
majd befedték az új város szemetével.

Az időt és a dolgokat nem lehet feledni.
Szánkban fű ropogott: sárga bögyű
boglárka, kankalin, vadrezeda.
Kutyatej gyűlt bennünk.
Haragos villámok csaptak a földbe.
A kredenc tele törékeny porcelánnal.

A főutcán a módosabb épületeket
össze-vissza furkálták.
Új bejárat és ablak kellett.
Más távlatok. más látásmód.
Új világ épült, új ízlés szerinti,
az iskolában új tananyag.
Betonkalickák: négy-emeletnyi boldogsággal.

Eltűntek a régi zsidó házak,
elment egy újabb háborúval sújtott nemzedék.
A tó helyén salakos teniszpálya készült.
Alatta nyugszanak, kiket
a partizánok legyilkoltak.
A Petőfi brigád dalait zengte
az ipartestület énekkarra.
Olykor kialudtak a fények.
A film többször elszakadt.
Sok minden elhalványult.

Ne feledjük, hogy Umetnostnak
(művészetnek) hívták a bútorgyárat.
De volt lapátgyár is,
meg koporsóüzem: Usluga.
(Állunk szolgálatára!)
Működött szélmalom számtalan.
(Egyet sikerült megmentened.)
Korzó is volt: a moteltól a csirkepiac utcáig.
Vasárnap délután felkerekedett a város.
Aki számított, mind ott jár-kelt, cikázott fel-alá:
a helyi nyilvánosság, jómódú gazdák a családjukkal,
iparosok, mesteremberek. Tanárok, orvosok.
Kalapos nagyságák, szerethető asszonykák.
Varrónők. Piaci kofák. Fejőnők.
Nyelvüket öltögető gyerekek.

Nem szabad feledni. Senkit se. Semmit.
Az imakönyvbe préselt ibolyákat,
a neveket, a melencéket,
a disznószőrös deszkákat és házfalakat se.
A kolbászok ízék. Az emberek bűnét.

Nem feledhetem, hogy túl sok volt a hó.
Hogy anyám az állomáson állt,
s integetett a vonat után, melyen
apám ült, s füstölt, mint a gyárkémény.
Ezt rajtam kívül már
elképzelni senki sem tudja.

Persze – így, úgy – múltak az évek.
Jött, s ment a szocializmus.
És a kender is elfogyott.
A virágok gyermekei verssorokba
menekültek, és csak híztak.
Kicserélték ruhatárukat.
És nem tudnak feledni,
újabb katasztrófákat vizionálnak.

Mert a történeteknek nincs végük.
Az újak és régiek mind csak állnak,
s vesztegelnek az időben,
és folyton csak temetkeznek.
Késleltetik a napot,
lopják az időt.
Nyomják a pixeleket.
Szavakat szórnak a szélbe.
A narratív tudat felfalja saját gyermekeit.

Már csak én beszélek hozzád?
Éjszaka van a versben, s halál.
Alszik a világ. Horkol.
Lenyelte már az altatóit.