Handó Péter: Szellemgyári és -közeli esetek (6.)

Szuper Marát nem hagyta nyugodni a kérdés: Kuftárt kell-e megbüntetnie? Magának titokban bevallhatta, Cecilke sértettsége ideig-óráig tart, s ha Kuftár nem is vigasztalja meg haladéktalanul, de más valaki bizonyosan megteszi ezt. Rendkívüli és szokatlan módon vívódva tért nyugovóra. Feltehetőleg ennek folyományaként álmot látott az éj derekán. Hét kövér adóhivatalnok ült a szobájában, egzotikus gyümölcsöket majszolva, pirospozsgásan, derűt sugárzón. Később belépett hét sovány, karikás szemű, nikkelezett fogsorú adóhivatalnok és mindegyik elmajszolt egy-egy kövéret úgy, hogy meg sem látszott rajtuk. Erre bejött a Kuftár szaktárs és elkérte az igazolványukat ellenőrzés céljából, majd elégedetten távozott. A hét sovány adóhivatalnok meg, mint aki parasztlakodalomban érzi magát, körbefogta és -táncolta Marát az álom végtelenjéig, sőt azon is túl, le a tudat legrejtettebb bugyraiig egészen. A pörgős ritmus diktálta tempó közben a hivatalnokok szépen gyarapodtak derékban – tekintélyt követelőre. Sorjában széthasadozott rajtuk a passzentosra szabott zakó, ing, nadrág, gatya… Mara annyira tüzessé vált az adóhivatalnokok latin temperamentumától, hogy kevés híján tüzet nem fogott alatta az ágy, holott a lakáson túli hűvös téli éjszaka uralma a falakon keresztül nyugodtan kifejthette hatását, hiszen az őrlángra állított konvektorok nem kívántak beleszólni a benti hőmérséklet alakulásába. Még a lehelet is látszhatott volna, ha valaki villanyt olt. Így viszont elnyelte azt a sötét.
Szupra ajkai teljesen kiszáradtak, mire fölébredt, belepislogta magát a pirkadati napkezdésbe. De az is lehet, hogy attól az időközben felmerülő és megválaszolhatatlan kérdéstől történt ez vele, aminek nem tudott a végére járni: Vajon mi állt azokon az igazolványokon, amelyeket Kuftár szaktárs begyűjtött és magával vitt? Elárulja-e ezt egy fegyelmi után, ha négyszemközti beszélgetésre beidézteti? Esetleg nem veszélyes-e egy olyan embernek fegyelmit adni, aki az adóhivatalnokokat ennyire egyszerűen lázba hozta? Mindenképpen hosszas megfontolás tárgyává kell tennie a Kuftár szaktársnak adandó megrovás ügyét, mert nem hibázhat végzeteset. Még nem száradt meg a tinta a kinevezésén. A Nagy Szellemek figyelik minden mozdulatát, intézkedését és stb.-t, stb.-t…
Ha nem is sietve, de nem is a megszokott tempó szerint nyomta a gázt, csúszkált a hókásás országúton, amelyre az éjszaka folyamán az Isten lerakott vagy húsz centinyi fehér bevonatot, a közterület-felügyelőség alkalmi alkalmazottjai meg néhány lapátnyi sót, úgy százméterenként. A többit rábízták a közlekedőkre – kerekezzék szét az olvadásserkentőt – meg arra, aki odaszórta a téli áldást. Nehogy már megerőltessék a hivatástudatuk táplálta hózzáállásuk, oszt indokolatlanul kiessenek a hómunkából. Így is se pénz, se posztó, ha az ember dolgozni kezd, mert azt hiszi, a hótolónak a hóhányáshoz hólapát kell. Az ilyen ember bizonyosan nem nézte meg, hóvá tette az eszét. Végül pedig – mindenek fejére – tutira lesózta.
Mara homlokát verejtékesre szlalomozva érte el a Szellemgyár és -közszolgáltató Kft. parkolóját, úgy mintha bójákat kerülgettettek volna vele egy vezetési gyakorlaton. De ezt észre sem vette, annyira izgalomba jött a Kuftár szaktárssal kapcsolatos legújabb belső fejleményeitől, illetve az erről kialakított kolosszális nézeteitől. Még a portás mellett is tudakolódzás nélkül elrohant volna, ha az nem ugrik elő a fülkéjéből, hogy jelentsen:
– Igazgatóasszony! Igazgatóasszony! Sugár Tódorné hajnalok hajnalán jött be azzal, hogy elnézte az óráját. De én nem hiszek neki. Szerintem valami rosszban sántikál, annyira fürgén szedte a lábait – adta elő hipotézisét a minden dolgok eredőjére szemfüles Kocka Tivadar.
– Örülök, hogy felhívta a figyelmem. Már kezdtem azt hinni, hírtelen jött el a reggel – s már koponyája üllőjén új tervet kovácsolva ment is volna tovább, amikor Kocka Tivadar ismételten eléje fordult, olyannyira, hogy képtelenség volt kikerülni.
– Ordas Töhötöm az imént érkezett. Úgy tűnt, erősen fel van dúlva. Nem tartom kizártnak, hogy szövetkeztek – hunyorintott önelégülten a hirtelen, mintegy beszéd közben felfedezett összefüggések megvilágításához.
– Majd jutalomosztásnál figyelembe veszem – jelentette ki Szuper Mara, ám közben arra gondolt, ez nem lehetséges. Töhötöm, sokak Töhije nem töszi össze mindenkivel magát. Főleg nem abban az összefüggésben, amire Kocka Tivadar a gesztusaival célozgatni méltóztatott. Ez esetben valami másról lehet szó. Vajon miről? És milyen messzemenőkig a következmények terén? Utána kellene járni, míg nem késő. Csak ne legyen késő! Talán Sugárnénak kellene odaítélni a fegyelmit. Viszont a férje keze… Hát az még így, nyugdíjba vonultan is sok helyre elér. Bejárása van. Hogy száradna le tövig, mikor utána akar nyúlni! Szabad-e kockáztatni, ha az elméleti tényállást egy vérbeli Kocka ültette a fülébe? El kell-e fogadni, amit a hallomás sejtet?Nem célszerűbb először is megfigyelni, mi történik valójában a szellemgyártósoron?
Tűsarkú csizmájában izgatottan kopogtatta végig az irodai folyosó kövezetét. Szobájában gyorsan megszabadult az alaszkai fehér farkasprémből készült bundájától, s egyre óvatosabb léptekkel hágott a munkazajt nélkülöző emelet felé, nehogy momentán megtörje a csendet. Csendcserepekbe találjon lépni. A lépcsőházból visszafogott lélegzettel kukkantott ki a termelőrészlegbe nyíló csapóajtó szűkre szabott résén. A gépsor végéből, félkész szellemek kupaca közé ékelődve, Tódorné meztelen hátsó fele sugározta az egyenes közvetítés utáni összefoglalót – teljes terjedelmében, és lecsengetlen gerjedelmében. Ugyanakkor már a következő műsorhoz szükséges bizgentyűt kutathatta oly vehemenciával a gyártósor végi, vincelléri stratégiai ponton bekövetkezett katasztrófa maradványai között, mintha az élete múlna rajta. Töhi – az irányában táplált elvárásoknak megfelelően – elégedett vigyorral szerelt. Jól állt neki az a csavaranya-meghúzós mozdulat, amelyben éppen derékig benne volt, csak hát a hierarchia az hierarchia. Nem lehet mindent összeszűrni egy fazékba, mert utána az egész könnyen mehet a disznó elé, a moslékos vályúba. És még csak az hiányozna, amikor tilos az állatnak ismeretlen eredetű, hatóságilag nem engedélyezett tápot adni. Horribile dictu, ilyen cselekedet hová vezetne. Éppen az kéne, hogy valami büntethetővel tápláljuk azt a disznót – képletesen. Mert a közegészségügy, az szent. Meg a hierarchia is. A Nagy Szent Szellem által hitelesítve és előtte leborultatva – mindhalálig. Hát a makk meg főleg, amivel a disznó álmodik, amikor nem futja többre a fantáziájából. Ahhoz még egy Töhi sem húzhat elég jól azon az anyacsavaron.
– Kinek is kellene azt a fegyelmit kiosztani? – tűnődött a kilátás-belátás meglátása mellé, mintegy emberségtani szempontokat szemlézve. De nem sikerült belátnia se, kilátnia se, hogy kinek. – Kuftárnak, Sugárnénak kockázatos – ezt már némiképp lejátszotta magában. – Ordas, ez az aranyos tevőleges fiatalember, nem érdemelné meg a felülmúlhatatlan érdemei okán, hogy elmarasztalja. Aki a szerszámát ennyiféle jóra tudja fordítani és kamatoztatni, azt nem ingathatja meg a Szellemgyár és -közszolgáltató Kft. iránti elkötelezettségében. Még idejekorán lekonyulna a lelkesedése, és akkor mekkora kár érné a termelést, ha nem gyakorolna rá hatást a potenciájával. Ím, ezt semmiképpen sem kockáztathatja!
Látta, hogy Sugár Tódorné föláll, s néhány ügyes mozdulattal elsimítja a ráncait, meg a ruháján esetteket, majd fordul és éppen felé, azaz a lépcsőházba nyíló ajtó irányába haladást produkál. Hirtelen ijedtében beleborzongott, hogy leleplezhetik. Még csak az kellene, hogy kukkolónak titulálják a háta mögött. Pedig könnyen megy az ilyesmi ott, ahol minden szellemről szól. Kivételes szellemről.
Lesurrant az első lépcsőfordulón túlra, pipiskedve, hogy a tűsarok ne koppanhasson, s ezzel leeshessen valakinek, hol volt. Inkább gondolják azt, hol nem, mint a mesében, kellőképpen szellemesen. Mikor ideért, már hallotta, hogy nyílik az ajtó. Visszafordult, s úgy tett, mintha éppen érkezne a kopogó lépteivel egyetemben. A szíve azonban a torkában kalapált: Sugárné vajon sejti-e, hogy ő minden sejtjével sejti a történteket?
– Jó reggelt, igazgatóasszony! – mély alázattal üdvözölte a szembejövőt Tódorné. – Képzelje, elnéztem az órát. Tivadar nem akarta elhinni, de így történt. Görbüljek meg, ha nem igaz. Mint a kisujjam – mutatta a tenyerébe hajtva a példabelit.
– Mással is előfordul – válaszolta Mara helyeslő fejbiccentések kíséretében, demonstratíve. – Üdvözlöm a férjeurát – s haladt volna tovább, ahogy az egy Szellemgyár és -közszolgáltató Kft. igazgatójához illik.
– Feltétlenül átadom, hisz’ sokra tartja – kedveskedett Tódorné, így erősítve a presztízsét. És a dolgok megítéltségének tisztába tétele céljából még hozzáfűzte: – Csak Ordas Töhötöm géplakatost ellenőriztem, hogy mindent rendben tartónak talál-e. Tegnapról kicsit nagy a felfordulás, de a gép jól be lesz állítva. Töhötöm nagyon érti a dolgát. (Slicc vica lé.)
Egymás tekintetét fürkészték egy pillanatig, mintha a másik gyenge pontját keresnék, aztán az útjaik ellenkező irányt vettek. Sugár Tódorné az öltözőbe igyekezett, hogy a kolleginák érkezése előtt átbújhasson a munkahelyi hacukájába, Töhötöm által megtépázott bugyiját észrevétlen begyűrhesse a szemetes vödör aljába, kerítsen valamit, amit alulról felvehet erkölcsi megingathatatlansága fedezetére, hogy sminkjét kijavítva úgy fessen, mint aki épp csak egy átvedlési idővel előbb érkezett. Addig Szupra egyszerűen leellenőrizte Ordas Töhötöm gépbeállítói minőségét, ott van-e a homlokán az a fáradt olajfolt, amely bizonyító erejű a dolgok helyes állását illetően. És nem kellett csalódnia. Önmagában semmiképp.