KÖZLEMÉNYEK

Bence Erika: A cél nemesít és feledtet (Elutasítás, testképgyalázás és támogatás – A Vándor éji dala-pályázatról)

Van, aki már elküldte, s olyan, aki már elkészítette. Van, aki azt írta, számíthatok rá. Volt, aki már kérte a címeket. Volt, aki maga jelentkezett. Van, aki rendszeresen hozzájárul a költségekhez. Van, aki a járványra, s olyan, aki az életkorára hivatkozott. Volt, aki kioktatott: a magyar író (főleg a fiatalabb) csóró (ezt a szót használta!), nem várható el tőle, hogy ingyen osztogassa a könyveit, s főleg nem, hogy a drága postadíjat fizesse. Tényleg nem. Nem lehet(ne) elvárni.

Volt, aki először azt mondta, eleve „lehetetlen küldetés”, hogy a Vándor éji dala műfordítás-pályázatra jelentkezett 79 szerző számára akárcsak egyetlen ajándékkönyvet is küldeni lehessen, főleg, ha számításba vesszük, hogy a pályázók legnagyobb hányada (ötük kivételével), pontosan 74-en, Vajdasághoz képest külföldről jelentkeztek. 58-an Magyarországról, négyen Szlovákiából/Felvidékről, ketten Romániából/Erdélyből, ketten Németországból (Frankfurtból és Göttingenből), míg egy-egy fiatal műfordító Ukrajnából/Kárpátaljáról, illetve Lengyelországból küldte munkáit. Mindannyian magyar anyanyelvűek. Hatukról még mindig (noha mindenkit értesítettünk) nem tudjuk, honnan küldték pályázatukat, azaz, hol várják az ajándékkönyve(ke)t.

Megvallom, noha fantasztikus eredménynek gondolom, s nagy örömmel tölt el, hogy egy magánkezdeményezésből ilyen megszólító erejű pályázat született, kezdetben én is úgy éreztem, meghaladja teljesítőképességemet ez az ajándékozási feladat. Aztán rájöttem, hogy nem. Csak jól kell működtetni azokat a kulturális kapcsolatokat és együttműködéseket, amelyekkel rendelkezem, s rendelkezik az általam működtetett irodalmi és közéleti portál.

Levélben fordultam a Szövet munkatársaihoz (és azokhoz is, akik nem publikálnak az oldalon), mindazokhoz az írókhoz, akiket ismerek és van önálló, társszerzős vagy saját szerkesztésű kötetük, hogy ajándékozzanak példányt vagy példányokat a pályázat könyvalapjába. Ha egyet, akkor egyet. Mindenképpen nagyszerű gesztus. Az olykor tetemesnek tűnő postaköltségeket pedig úgy tudjuk mérsékelni, hogy – ha meg lehet oldani – a „helyben kézbesítés”-t választjuk, vagy alternatív szállítási és küldési módszereket keresünk.

Jelen pillanatban is írom a leveleket. Volt, aki azt kérdezte, nem gondolom-e, hogy megalázó dolog másoknak szánt könyvekért „könyörögni”. A válaszom az, hogy nem az. Nem könyörgés, hanem megbeszélés olyan személyekkel, akik nemcsak a könyvet tisztelik, hanem potenciális olvasóikat is, ezért fontos számukra a fiatalok (esetenként: más fiatalok) megszólítása és támogatása is. Másrészt – nemrégiben nyilvánosan kigúnyolt – életkorom megtanított arra, hogy minden jótékonysági vagy támogatási felhívás a magunk áldozatával kezdődik, anyagi sikere pedig saját hozzájárulásunk mértékétől függ.  Hogy az ember belefut olykor a fent említetthez hasonló primitív, szexista támadásokba? Akármilyen furcsán hangzik és közhelynek számít, de ténylegesen úgy van, ami nem öl meg, az megerősít. A Vándor éji dala műfordítás-pályázat sikerét és a Szövet magazin támogatottságát részben, illetve közvetve a fenti magatartások elutasítása is generálta.

És igen. Az ember olykor belefut a bevezetőben említett kicsinyes magatartásokba. Minden tizedik-tizenötödik felkérés elutasításra talál. A jelenség pszichológiája ismerős számomra. Leginkább azért, mert – az idézett fiatal íróval ellentétben – tényleg voltam csóró. Ezért tudom, hogy nincstelenek és csórók csak addig vagyunk, amíg meg nem tanuljuk átlépni saját korlátainkat, s mindaddig azok maradunk (függetlenül tényleges anyagi helyzetünktől), amíg a kezdeményezésekre és a kérésekre adott válaszaink saját énünk pozícionálásával kezdődnek: „Én nem dolgozhatom ingyen…”, „Nekem sincs elegendő…”, „Mennyit veszítek…” etc. etc. Szerencsére még mindig sokan hajlandók vagyunk honorárium hiányában is írni, szerkeszteni: ingyen dolgozni távlati cél érdekében.

Az ajándékkönyvek előbb-utóbb célba fognak érni. Akár összefogással, akár anélkül.

*

                A Vándor éji dala műfordítás-pályázat kuratóriumi bizottsága (Aranyi László költő, Hózsa Éva egyetemi tanár, Kocsis Lenke doktorandusz, a bizottság elnöke, Kontra Ferenc író és Utasi Csilla egyetemi tanár) folyamatosan dolgozik: 2020. január 25-én zárult az elbírálás harmadik köre. Ennek eredményeként megszületett a versenyben levők szűkebb (hozzávetőlegesen: harmincas) listája.

                A bizottság rendkívül nehéz és nagy körültekintést igénylő munkát végez, hiszen – megjelentetésüket követően bizonyosságot nyert és nyer majd – a beérkezett pályamunkák mindegyike, a 102 fordítás, kiváló, sikeres. Szó szerint: egyetlen sikertelen sincs közöttük.

                A döntéshozatal előtti kör/lista 27 pályázó nevét tartalmazza; közülük kerül majd ki a három díjazott fordítás szerzője:

Arató Gábor, Babcsán Dorottya, Balogh Szabolcs, Gál-Bárdos Dorottya, Gór Janka, Gresó Noémi, Héjas Anna, Horváth Dária Antónia, Koncz Tamás, Koós-Hutás Édua, Kovács Tímea, Kővágó Jácint, Marton Máté, Németh Anna Elíza, Németh Levente, Orosz Viktória, Petneházi Péter, Pintér Gergő, Rucska Ferenc, Ruff István Zalán, Simon Angéla, Sótanyi Bálint, Szarvák Edvin, Szigetvári Nátán Dominik, Szilágyi Piros, Takács Márton, Vass Krisztina.