Sebestyén Hedvig: A béka
A béka amolyan béka módon ült az asztalomon a kávé mellett és barátságosan pislogott.
– Van tavad? – kérdezte mintegy véletlenül, csak úgy érdeklődve.
– Itt a negyediken? A panelban?
– Jóvannna. Egy próbát megért. Telelnék valahol.
– Micsinálnál?
– Telelnék.
– Hát, én inkább tavaszolnék – néztem az ékkő szemekbe.
– Pfffffkvvvvhhhkk – mondta teljes átéléssel.
– Ne beszélj békául. Biztos káromkodsz.
– Ja nem. A többieket hívtam.
Tíz békával és három kávéval később kezdtem magam furán érezni.
– Amúgy te most miért hívtál ide még többet magadból, amikor nincs tavam?
– Nem tudom. A társaság miatt… és ha megtöltenéd a kádat vízzel és telepítenél pár növényt…? – nézett rám reménykedve.
– Növényt? Én még a kaktuszokat is megölöm. Rémes. Nincs a földön olyan igénytelen növény, amit ne tudnék eltenni láb alól. Sajnos.
– Na, lécccci …
– De hol fogok fürdeni?
– Lécccccccci – kvarkogták kánonban és pislogtak össze-vissza.
Most épp itt a mester, aki a zuhanyfülkét készíti. Átok drága. És hangos.
– Öööö … meddig tart ez még? – kérdezte a béka – kezdenénk telelni. Ja és három növény szétsárgult.
– Nem vagy te szemtelen kicsit? – kérdeztem – a rántott békacomb amúgy elég finom.
– Befogtam – mondta és rém kedvesen rám pislogott, majd elmerült a habokban.