Nem félek a haláltól.
Tán már rég meg is haltam.
Láthatatlan ki jár jól?
Mit csaphatnék az örök zajban?
Annyi minden lehettem volna,
de semmivé koptak a napok –
ismerőssé vált az űr…
Csak egy halom hús áll még a sorban,
romlottan várva, hogy sorra kerül.
Kutathatnám, hol szorong a lényeg
kívülem, bennem…
Föltupírozhatnám a látszatot
ez istentelen őrületben,
de kellhet-e annál jobb,
minthogy nem kell lennem?
Már csak az élettől félek.
Más már nem veszélyes.
A mindenség csupán halott
dolgok kirakata.
Belőlük bármit hallgatok,
nem hangol szabadra.
Ami még van, oly lidérces,
remény nélküli éjszaka.
Handó Péter legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?